Olivia nyugodtan nézett rá.

– Hallottam a beszélgetésüket tegnap este.

Vanessa arcából kiszaladt a szín.

Néhány másodpercig hallgatott.

Aztán megpróbált mosolyogni.

– Csak viccelődtünk. Ittunk. Nem lehet minden apróságot komolyan venni.

– Arról beszéltél, hogy befestetted a ruhámat, elrejtetted a jegygyűrűimet, és rávetted Martint, hogy elhagyjon.

– Túlzásba viszed.

– Azt is mondtad, hogy hónapok óta próbáltad megnyerni a szívét.

Vanessa elnézett.

Olivia folytatta:

– És ma reggel küldtél egy fényképet, hogy elhitesd a rokonainkkal, hogy Martín becsapott engem.

– Mert megérdemelted, hogy tudd, kivel fogsz feleségül menni.

– Nem, Vanessa. Azt akartad elhitetni velem, hogy elárult.

A barátnője most először hagyta abba a nyugodt színlelését.

„Szóval, mi olyan különleges az életedben?” – kérdezte keserűen. „Mindig volt valaki, aki kész volt segíteni neked. Szerető család, jó munka, ház… És most már Martín is.”

Olivia úgy érezte, hogy ezek a szavak a szívébe szúrnak.

– Tényleg azt hiszed, hogy ilyen könnyű volt az életem?

Vanessa hallgatott.

–Velem voltál, amikor eltemettük az apámat. Tudod, hány éjszakát töltöttem azzal, hogy megpróbáljam kifizetni anyám jelzáloghitelét. Tudod, milyen nehéz volt újra mosolyognom.

– De végül mindig megkapod, amit akarsz.

–Nem tudtam életben tartani az apámat. A legjobb barátomat sem sikerült boldoggá tennem magam miatt.

Vanessa lehajtotta a fejét.

Olivia ekkor jött rá, hogy a barátja nem szerelmes Martinba úgy, ahogy megpróbálta mutatni.

Megszállottan vágyott arra, hogy elvegyen tőle valamit, amit Olivia értékelt.

Évekig mindenki más sikerét személyes vereségként értelmeztem.

És ez az esküvő mindannak a szimbólumává vált, amiről azt hitte, megérdemli.

– Tényleg szeretted Martínt? – kérdezte Olivia. – Vagy csak azt akartad, hogy ne szeressen?

Vanessa nem válaszolt.

Ez elég volt.

– Nem fogsz részt venni az esküvőmön. És nem fogsz visszajönni a házamba sem, mintha mi sem történt volna.

– Olivia, 14 éve vagyunk barátok.

– Pontosan ezért tudod, mennyire megbántottál.

Vanessa sírni kezdett.

Olivia ezúttal nem jött oda, hogy megvigasztalja.

Megkérte, hogy hagyja el a szállodát, és ne lépjen tovább a vendégekkel.

Amikor Vanessa elment, Julia azonnal bement.

-Minden rendben?

Olivia mély levegőt vett.

– Nem. De azt hiszem, az leszek.

11:30-kor a szoba ismét megtelt élettel.

Carmen segített Oliviának felvenni a ruháját. Julia felakasztotta Oliviára a nagyanyjáé fülbevalókat, Teresa pedig ellenőrizte, hogy a szállítóeszköz készen áll-e.

A ruha még mindig makulátlan volt.

Nem voltak borfoltok, törött cipzárak vagy más katasztrófák.

De Olivia már nem az a nő volt, aki előző este megérkezett a szállodába.

Fájdalmas igazságra jött rá: megbízni valakiben nem jelenti azt, hogy felhatalmazná őt a boldogsága elpusztítására.

Mielőtt elment, Martín beszélni akart vele.

Egy privát teraszon találkoztak.

Azt a sötétkék öltönyt viselte, amit hónapokkal korábban együtt választottak. Vörös volt a szeme, és úgy nézett ki, mintha nem aludt volna.

„Tudom, hogy a mai napnak kellene lennie életünk legszebb napjának” – kezdte. „És tudom, hogy a hallgatásom mindent bonyolulttá tett.”

Olivia hallotta.

„Nem tudom megváltoztatni, amit tettem” – folytatta. „De megígérhetem, hogy soha többé nem fogok eltitkolni előled semmi fontosat, azt gondolva, hogy védellek.”

– Nem akarom, hogy megvédj az igazságtól, Martín. Azt akarom, hogy megoszd velem.

Bólintott.

– Ezt fogom én is tenni.

Olivia kinyújtotta a kezét.

Martin óvatosan vette át.

Nem volt tökéletes a kibékülés. Még mindig voltak kérdések, beszélgetések, és egy olyan bizalom, amit idővel meg kell erősíteni.

De mindketten megértették, hogy együtt képesek lesznek szembenézni ezzel.

12:50-kor Olivia megérkezett a farmra.

A kertet fehér virágokkal, kis faszékekkel és egy olajágakkal díszített boltívvel rendezték be.

A vendégek a helyükön várakoztak.

Néhányan tudtak a fotóbotrányról. Másokat egyszerűen arra utasítottak, hogy ne tegyenek fel kérdéseket az ünnepség alatt.

Carmen elfoglalta a helyét az első sorban.