– Ez az én házam is!
– Tudom. Nem állítom az ellenkezőjét. Csak azt kérem, adj nekem időt.
Nathan felkapta a kulcsát.
– Ne hozz olyan döntéseket, amelyeket később megbánsz!
Amikor becsapódott mögötte az ajtó, sokáig álltam az előszobában.
Aztán felhívtam a húgomat, Rachelt.
– Szia, Em! – szólt bele vidáman. – Mi újság?
Kinyitottam a számat.
De nem jött ki hang.
Csak sírni kezdtem.
Rachel azonnal komoly lett.
– Emma? Hol vagy?
– Otthon.
– Maradj ott. Megyek.
Negyvenöt perccel később megjelent.
Két kávét, péksüteményeket, narancsot és egy hatalmas adag haragot hozott magával.
Amikor meglátta az előző estéről maradt poharakat és ételt, összevonta a szemöldökét.
– Mi történt?
Elmondtam neki.
Összevissza.
Sírva.
Néha alig érthetően.
Meséltem Madisonról.
A tizennégyezer dollárról.
A titkos lakásról.
És arról, hogy Nathan barátai mind tudtak a viszonyról.
Rachel végighallgatott.
Aztán lassan letette a kávéját.
– Emma, van egy kérdésem.
– Mi?
– Miért van még mindig itt ennyi szendvics?
Értetlenül néztem rá.
– Tessék?
– Egész délután dolgoztál, hogy ezek a férfiak jóllakjanak, miközben egyikük sem volt képes elmondani neked az igazságot?
A szám sarkában akaratlanul is mosoly jelent meg.
Rachel felkapott egy szendvicset.
– Legalább egyék meg valaki, aki megérdemli!
Elnevettem magam.
Aztán újra sírni kezdtem.
Rachel átölelt.
– Nem kell ma mindent eldöntened, Emma.
– Nem tudom, mit csináljak.
– Akkor kezdjük azzal, amit tudsz.
Aznap délután először nem azon gondolkodtam, hogyan menthetném meg a házasságomat.
Hanem azon, hogyan védhetem meg magamat.
Letöltöttem a bankszámlakivonatokat.
Összegyűjtöttem a jelzáloghitel dokumentumait.
Átnéztem a nyugdíj-megtakarításokat.
Kilistáztam a gyanús átutalásokat.
Nem tüntettem el pénzt.
Nem zároltam önkényesen közös számlákat.
Nem semmisítettem meg dokumentumokat.
Egyszerűen meg akartam tudni, mi az igazság.
Rachel ajánlására időpontot kértem Lauren Pierce válóperes ügyvédtől.
Lauren ötvenes éveiben járó, határozott nő volt.
A találkozón figyelmesen végighallgatott.
– Emma, most az a legfontosabb, hogy minden pénzügyi adatot megfelelően dokumentáljunk.
– Visszakaphatom azt a pénzt, amit Nathan a szeretőjére költött?
Lauren elgondolkodott.
– Megvizsgáljuk, milyen forrásból történtek a kifizetések, és hogyan befolyásolják a vagyonmegosztást. De nem ígérek olyasmit, amit a tények és a jog nem támasztanak alá.
Furcsa módon ettől megnyugodtam.
Lauren nem bosszút ígért.
Hanem tisztességes eljárást.
A következő este felhívtam Petert, Nathan egyik legjobb barátját.
Az első csörgésre felvette.
– Emma…
– Mióta tudtad?
Hosszú csend következett.
– Emma, sajnálom.
– Nem bocsánatkérést kértem, Peter. Hanem választ.
A férfi felsóhajtott.
– Június óta.
Lehunytam a szemem.
– Júliusban nálunk vacsoráztál.
– Tudom.
– Megkérdezted, hogy van az anyám.
– Igen.
– Aztán leültél az asztalomhoz, ettél a vacsorámból, és úgy tettél, mintha minden rendben lenne.
Peter nem szólt.
– Miért nem mondtad el?
– Mert Nathan a barátom.
A torkom összeszorult.
– Peter, azt hittem, én is az vagyok.
A férfi hangja elcsuklott.
– Tudom.
Aztán elárult valamit, ami új irányt adott az egész történetnek.
– Emma, Nathan mindenkinek azt mondta, hogy már külön éltek.
Megdermedtem.
– Micsoda?
– Azt állította, hogy csak a ház miatt laktok még együtt. Hogy a házasságotok már véget ért.
– De hiszen júliusban közösen vacsoráztunk!
– Tudom. Akkor kezdtem kételkedni.
– És mégsem mondtál semmit.
Peter halkan válaszolt.
– Gyáva voltam.
Letettem a telefont.
Hosszú percekig ültem mozdulatlanul.
Azt hittem, Nathan egyszerűen megcsalt.
Most azonban kezdtem megérteni, hogy két teljesen különböző életet épített fel.
Egyet velem.
Egyet Madisonnal.
És mindkettőhöz más történetet talált ki.
Két nappal később Nathan egy fehér péksüteményes dobozzal jelent meg.
– Hoztam a kedvencedet – mondta.
Kinyitottam.
Csokoládés, bourbonös torta volt benne.
Nathan kedvence.
Én mindig utáltam a bourbonös süteményeket.
Tizenhét év után még ezt sem jegyezte meg.
– Beszéltem Madisonnal – mondta.
