Azt mondta: „Nincs már családom, akivel tölthetném a karácsonyt”… „Imádkoztam, hogy valaki eljöjjön és leüljön az asztalomhoz.” Így válaszolt: „Imádkoztam, hogy valaki eljöjjön és leüljön az asztalomhoz.”

Azon a szenteste alkalmából Camila 19 tortát kézbesített, és 19 jókívánságot kapott. Senki sem kérdezte meg tőle, hol fogja tölteni a karácsonyt.

Minden ajtónál rámosolygott, összegyűjtötte az érméket, és visszacsomagolta a kosarát. Huszonhat évesen megtanulta, hogy könnyű kísérettel megjelenni, ha valaki más asztalára hoz valamit.

A zsebében egy levelet tartott az anyjától.

„Esteban ragaszkodik hozzá, hogy tegyük ki a tányérodat. A bátyád azt mondja, hogy eljössz, még ha csak álmodban is. Írj nekünk, és mondd meg, hogy meleg helyen leszel, lányom.”

Camila azt válaszolta, hogy a panzió tulajdonosával fog vacsorázni.

Ez hazugság volt.

1885 decemberét írták San Miguel de la Sierrában, egy kisvárosban, amely Észak-Mexikó erdeiben fekszik. Szülei Coahuila egyik völgyébe költöztek, hogy olyan éghajlatot találjanak, amely kevésbé kíméletlen volt apja betegeskedő mellkasának.

A szezont a pékségben maradt befejezni. Eredetileg júniusban tervezte, hogy csatlakozik hozzájuk, de a tulajdonos meghalt, és az üzlet bezárt, így a bérek kifizetetlenek maradtak.

Ettől kezdve rendelésre sütött Doña Adela, a háziasszonya konyhájában.

Az út 26 pesóba került. 19-et spóroltam.

A hiányzó 7 minden alkalommal megsokszorozódott, amikor tűzifát vett, lakbért fizetett, vagy megjavította a csizmáját.

Az anyja gyakran kérdezte leveleiben, hogy van-e elég ennivalója. Camila mindig leírta, mit sütött, pedig sokszor alig nyúlt a morzsákhoz. Ez egyfajta válasz volt az igazmondás nélkül.

Az időjárásról, a csengőkről és a vendégekről is írt. Soha nem említette azt a pillanatot, amikor becsukta a hálószobája ajtaját, amikor már senki sem volt, akire mosolyoghatott volna.

Elalvás előtt újra megszámolta az érméket. Aztán elhúzta a kezét, szégyellve, hogy egy ugyanolyan számolás más választ ad. Anyja levele mindig ugyanazzal a mondattal végződött: „Nem kell jó hírt hoznod ahhoz, hogy írj.”

Doña Adela bepakolt csomagokkal kiment búcsúzni.

–Még mindig jöhetsz velem. A fiam azt mondta, van hely.

Camila egy kendőt terített az utolsó rendelésekre.

– Beugrok néhány ismerősöm házához.

Az özvegy ránézett, de nem hitt neki.

– Nem kell nekem bizonyítanod, hogy képes vagy egyedül lenni.

Camila lesütötte a tekintetét.

Doña Adela nem erősködött. Odaadta neki a panzió kulcsait, egy üveg lekvárosra mutatott, és elment a déli postakocsin.

Camila nézte, ahogy eltűnik az út jeges porában. Aztán átvette a kölcsönkért kanca gyeplőjét, és folytatta a munkát.

Még 4 almás pite és egy gyümölcskenyér volt, amit el kellett szállítani a körülbelül 10 kilométerre lévő Montaño-ranchra.

Joaquín, az istálló tulajdonosa, aggódva nézte a felhőket.

– Gyere vissza korán. Az ég nem beszélni jön.

Megígérte, hogy megteszi.

Pimienta, a kanca, úgy mozgatta a fülét, mintha jelezni akarná az egyet nem értését.

A tanya egy kanyar után felbukkant, füst szállt a kéményből, a karámok pedig üresek voltak. Camila hangokra, kutyákra és az ünneplésre készülő férfiakra számított.

Csak egyetlen férfit talált, aki egy szíjat javított az ajtóban.

Silvestre Montaño 41 éves volt, széles vállú, és egy vékony sebhely volt a bal szemöldöke felett. Levette a kalapját, mielőtt közelebb ment volna.

– Rosas kisasszony. Attól féltem, hogy a hideg feltartja majd.

Átvette a kosarat, és Camila kivörösödött ujjaira nézett.

– Menj be melegedni, mielőtt visszatérsz.

Már vissza akarta utasítani, de egy széllökés havat fújt a kabátja gallérjára.

A konyha tágas volt. Volt benne egy vaskályha, forró kávé és egy nyolc személyre megterített asztal. Minden tányér szalvétája mellett egy cédruság állt.

Senki más nem volt látható.