Joaquín gondoskodott róla, miközben megoldást talált.

A fiatalember szemöldökéig húzott, túlméretezett kalappal üdvözölte őket.

„Nincs szükségem alamizsnára” – mondta a meghívás hallatán.

Camila felismerte a hangnemet. Azon a reggelen is ezt használta.

–Akkor ne nevezd így. Van asztal és elég étel.

Diego a farmerre nézett.

– Mindenkivel beszélnem kell?

– Csak ha akarod – válaszolta Silver.

A fiú felvette a kabátját.

Ezután Don Eusebio Quintana után indultak útnak, aki egy 71 éves volt távírókezelő volt, és a postakocsi-állomás mellett lakott. Nagyothalló volt, és hangosan beszélt, mintha mások érdekében kellene kárpótolnia a hallását.

Camilának meg kellett ismételnie a meghívást.

Letette a térdére a könyvet, amit olvasott.

– Azt hittem, senki sem emlékszik rá, hogy még itt vagyok.

Silvestre levette a kalapját.

– Szeretnénk, ha eljönnél.

Az öregembernek eltartott egy ideig, mire felkelt. Elővette a legszebb mellényét, és felvette a könyvet.

Az utolsó Doña Basilia volt, egy 62 éves özvegyasszony, aki csirkéiről és éles nyelvéről volt ismert.

Alig nyitotta ki az ajtót.

– Ha sajnálni jönnek, van munkám.

Silvestre mély levegőt vett.

– Van egy sült pulykám, és nem tudom, mit kezdjek vele.

Az ajtó kicsit szélesebbre nyílott.

– El akarod rontani?

-Valószínűleg.

Doña Basilia Camilára nézett.

—A tésztánkkal még mindig kevesebb munka kell.

A fiatal nő elfojtott egy mosolyt.

– Vacsora közben elmagyarázhatod nekem.

Az özvegy 10 percet kért, hogy összeszedhesse a fűszereit.

Öten elindultak, amikor alkonyodott. Takarókat, lámpákat és élelmet vittek magukkal. Joaquín megmondta nekik, hogy álljanak meg, ha szem elől tévesztik az ösvényt.

A vihar a híd közelében érte őket.

Silvestre megállt. A hó elmosta a síneket, a szél pedig remegtette a lámpát.

„Nem tudom megkülönböztetni a lépést” – ismerte be.

Diego előrehajolt.

–Ismerem a kerítésen átvezető kerülőutat. Amikor szénát hoztunk, arra jártunk.

Nem küldték egyedül a sötétségbe. Silvestre vele együtt ellenőrizte a közeli tereptárgyat, míg a többiek fedezékben vártak. A szekeret szilárdabb talajra terelték, és lassan előrenyomultak.

Volt egy pillanat, amikor egy kerék a földbe süllyedt, és Camila azt hitte, nem fognak kijutni. Diego felismerte a helyet, ahol visszajuthatnak az ösvényre. Silvestre követte az utasításait, és a lovaknak sikerült elmozdítaniuk a terhet.

Amikor visszatértek az útra, egy ideig senki sem szólt semmit.

Doña Basilia a fiú térdére terítette a takarót.

–Tudtam, hogy fiatal szemekre van szükségünk.

Diego abbahagyta a kezei ökölbe szorítását.

A tanya végre megjelent egy kivilágított ablakkal.

Bejöttek, lesöpörték magukról a havat. Az asztal még mindig nyolc főre volt megterítve, de most kabátok hevertek az ajtó mellett, csizmák kopogtak a padlón, és az emberek kérdezgették, hol vannak az edények.

Doña Basilia vette át a konyha irányítását. Diego vizet és tűzifát hozott. Don Eusebio olyan ünnepélyességgel törölgette a csészéket, hogy Silvestre megnevettette magát.

Camila zsemléket és szószt készített. Dúdolgatva gyúrta a tésztát.

Egész nap dolgozott. Most először nem számolta, mennyi ideje van még dolgoznia.

Későn vacsoráztak, az ablakok remegtek a széltől.

Silvestre megpróbálta eltávolítani a 3 üres tányért.

– Hagyd őket békén! – könyörgött Camila. – Valaki talán felhívja őket.

Otthagyta őket.

Evés előtt hangosan megköszönte az érkezőknek. Elcsuklott a hangja, és várt, amíg folytathatta.

Don Eusebio felolvasott néhány sort az idegen üdvözléséről. Aztán becsukta a könyvét.

„Nem azt mondja, hogy a vendégnek tudnia kell, hogyan kell helyesen kérni” – tette hozzá.

Doña Basilia bejelentette, hogy az étel hűl. Aztán megtörölte a szemét, úgy téve, mintha zavarná a füst.

Diego háromszor megismételte magát, és végül egy lovakról szóló történetet mesélt. A táviratos felidézett egy epizódot, amit senki sem hallott teljesen, mert már a végére ért, de már nevetett.