Camila a kezekre nézett az asztal körül, akik mindannyian adtak át valamit a másiknak.

Amikor Sylvester tekintetével találkozott, felemelte a csészéjét.

Ő felemelte az övét.

Nem kellett más nevet adniuk a történteknek.

A tanya szobáiban töltötték az éjszakát. Hajnalban Camila vécépapírt kért.

Silvestre leült vele szemben, miközben a lány kinyitotta a tintatartót.

– Hazudtam anyámnak, mert el sem tudtam képzelni, hogy sajnáljon.

Forgatta a kezében a poharat.

– Hasonló okból hagytam abba az írást a nővéremnek. Őszintén szólva be kellett vallanom, mennyire hiányzott.

Camila letette a tollat.

– Mindketten megírhatnánk.

Csendben dolgoztak, amíg a többiek fel nem ébredtek.

Kamilla levele így kezdődött:

„Anya, már elmondtam, hogyan szerettem volna, ha minden rendben lesz. Most pedig elmondom, hogyan alakultak a dolgok.”

Írt a pékség bezárásáról, a 7 pesóról, az autópályáról és az asztalról. Mire befejezte, már nem remegett a keze.

Mielőtt elbúcsúzott volna, Silvestre heti feladatot javasolt a munkásainak.

Kamilla figyelmesen nézte.

– Ne találj ki munkát, hogy segíts nekem.

– Ezt nem én találom ki. Kérdezd meg, mennyi kenyeret esznek. Ha megfelel neked, te szabod meg az árat.

Camila eszébe jutott a saját hangneme, és a homlokához emelte a kezét.

– Elnézést. Tegnap anélkül segítettél, hogy bármit is kértél volna. Nem akarom az életemet azzal tölteni, hogy olyan körülményeket keresek, ahol talán nem is léteznek.

Silvestre megvárta, míg újra ránéz.

– Feltehetsz kérdéseket. Ezt is szeretném tisztázni.

Papírt kerestek. Leírták a mennyiségeket, a dátumokat, és hogy mi történik, ha bármelyiküknek módosítania kell a rendelést. Amikor végeztek, Camilának volt egy rendelése, amit elfogadhatott vagy elutasíthatott, Silvestrenek pedig egy árlistája. Mindketten sokkal nyugodtabbnak tűntek.

Camila összehajtotta a példányát, és anyja levelének mellé tette.

Januárban megérkezett az anyja válasza. Foltok voltak ott, ahol a tinta megfolyt.

„Soha többé ne gondoskodj rólunk azzal, hogy elveszed tőlünk a lehetőséget, hogy gondoskodhassunk rólad. Apád el akarja adni az ekéjét, hogy utánad jöjjön.”

Camila a kamra mögött sírt. Később azt írta, hogy senki sem fog semmit eladni. Van munkája, van társasága, és hamarosan ki tudja fizetni az utat.

Tavasz elején betartotta az ígéretét. Meglátogatta a szüleit, megölelte a testvérét, Juliant, és heteket töltött velük.

Silvestre nem kérte tőle, hogy rövidítse le a látogatást.

Írt neki, és a családja felől érdeklődött, a völgyből származó kenyérről és a tyúkról, amelyet Doña Basilia ragaszkodott hozzá, hogy adjon neki.

Camila minden levélre válaszolt.

Amikor visszatért, Silvestre-t a postakocsi mellett találta, kalappal a kezében várva rá.

Lassan udvarolt neki. Sétáltak együtt, megbeszélték az árakat, és megtudták, min nevettetik meg a másikat. A nő egy kis műhelyt nyitott egy bérelt szobában a panzió mellett.

Soha nem keverte össze a kenyérszerződést azzal a joggal, hogy saját idejéről dönthessen.

Egyszer, amikor megérkezett a tanyára, ott találta a férfit, aki éppen tűzifát szállított egy családnak, akiknek az apja megsérült. Camila megkérdezte, hogy most már minden házat el akar-e látni fával a völgyben.

Silvestre tagadta, kissé zavartan.

–Hetek óta szükségük volt segítségre. Túl elfoglalt voltam azzal, hogy az üres íróasztalomat bámuljam.

Elkísérte a férfit a kirakodáshoz. Utána visszasétáltak a szekér mellé, szinte szó nélkül. Örömmel tapasztalta, hogy a férfi kedvessége akkor is megmaradt, amikor már nem ő kapta.

Egy májusi délután Camila két főre megterített asztalt talált a ranchon.

Silvestre addig állt, amíg le nem ült.

„Nem csak azt akarom, hogy valaki előttem álljon” – mondta. „Tudni akarom, hogy mit gondolsz a nap végén. Még akkor is hallani akarom a véleményed, ha nem értesz egyet velem.”

Mosolygott.

– Ez az utolsó rész gyakran fog előfordulni.