Silvestre átnyújtott neki egy csészét.

– A munkások elmentek a családjukkal. Azt mondtam nekik, hogy pihenjenek. A szakácsnő a lányával van.

Camila a süteményekre nézett.

– És a sorrend?

A szék támlájára tette a kezét.

– Ha lemondtam volna, be kellett volna ismernem, hogy nem volt senki, aki megette volna.

Együttérzés nélkül mondta. Ez arra késztette a lányt, hogy figyelmesen hallgatjon.

– Tizenegy karácsony óta terítek. Nem tudtam abbahagyni.

Camila megmelengette a kezét a csésze körül.

Silvestre az előtte lévő székre mutatott.

– Megkérdezhetem, hol fogsz holnap vacsorázni?

Az előre megtervezett hazugság nem működött.

-Kizárólag.

A szó köztük maradt.

Aztán mesélt neki a pékségről, a szüleiről és a kevés pénzről. Mielőtt megmondta volna, mennyit, elhallgatott.

– Jól vagyok. Van egy házam, meg egy üveg lekvárom is.

Nem mondta, hogy minden rendben lesz. Csak állt ott, anélkül, hogy elnézett volna, vagy követelte volna, hogy mosolyogjon.

Miközben elbúcsúzott, Silvestre ismét megszólalt.

– Ma reggel arra kértem Istent, hogy valaki üljön mellém, akár csak egyszer is. Aztán megérkeztél.

Camila úgy érezte, hogy a szégyen ellenállásba csap át.

„Azért jöttem, hogy átadjak egy parancsot, Montaño úr. Nem lehetek megoldás valakinek a szomorúságára, akivel most találkoztam.”

Eltartott egy ideig, mire válaszolt.

– Igazad van, rosszul fogalmaztam meg.

Kinyitotta az ajtót és félreállt.

Nem próbálta megállítani.

Camila feszülten távozott. Bosszantotta, hogy a férfi keményen beszélt vele, és még jobban, hogy a férfi ilyen könnyen átlátott a magányán.

Az első hópelyhek még azelőtt lehullottak, hogy a tanya eltűnt volna a szemünk elől.

Mire elérték a hidat, az utat már csillogó jégréteg borította. Pepper megcsúszott. A kocsi megdőlt, egy kerék a szélének csapódott, és egy éles reccsenés véget vetett a továbbjutás minden esélyének.

Camila az ülésnek esett.

Néhány másodpercig csak a kanca lélegzését hallotta.

Lassan ereszkedett le. Fájt a bokája, de rá tudott nehezedni. Pepper az egyik mancsát felemelve tartotta.

A kerék elgörbült, a tengelye pedig megsérült.

A város messze volt. A tanya közelebb, de a visszaút azt jelentette, hogy újra kopognia kell azon az ajtón, ahol az előbb visszautasított egy meghívást.

Camila ügyetlen ujjakkal kioldotta a hámot, és amennyire csak tudta, betakarta a kancát.

– Nem a büszkeségem miatt fogunk itt maradni – motyogta.

Elindult a tanya felé.

Aztán harangszót hallott.

Egy masszív szekér bukkant elő a hóból, két ló húzta. Silvestre megállította a csapatot, mielőtt túl közel ért volna Pimientához.

– Láttam, hogy rosszabbodik az idő. Odamentem megnézni, hogy átkeltem-e.

Camila megszorította a gyeplőt.

A kereket és a kanca patáját nézte.

– Nem azért vagyok itt, hogy megismételjem, mi történt az asztallal. De nem is fogom itt hagyni.

A fiatal nő kifújta a levegőt.

– Kificamítottam a bokámat.

Silvestre csak azután segített neki felmászni, hogy megkérdezte, szüksége van-e rá. Adott neki néhány nagy kesztyűt, és előkészített egy helyet, ahol óvatosan cipelheti Pimientát.

A kedvesség nem jár rejtett adóssággal. Camila kezdte ezt megérteni, ahogy visszanyerte az érzést az ujjaiban.

Csendben haladtak előre, amíg meg nem szólalt.

–Ismerek még 3 embert, akik holnap egyedül lesznek.

Silvestre kissé elfordította a fejét.

– Tudom, mert viszek nekik kenyeret. Vannak, akik egy kis süteményt kérnek, és azt mondják, hogy a szomszédnak veszik.

Kamilla az útra nézett.

– Nem akarok az asztalodnál ülni, mint egy küldött válasz a számodra. De segíthetek betölteni.

Alig mosolygott.

– Mondd meg, kit keresünk!

Visszatértek a faluba, hogy menedéket nyújtsanak a kancának, és összegyűjtsék azokat, akik el akarták kísérni őket, mielőtt az út rosszabbra fordulna.

Az első Diego volt, egy 15 éves fiú, aki az istállóban aludt. Egy csapat öszvérhajcsár hagyta ott egy soha be nem váltott munkaígérettel.