– Bejött a házamba. Látta az esküvői fényképünket!
Madison bólintott.
– Tudom.
– Ott volt a folyosón!
– Nathan azt mondta, ön nem hajlandó levenni a közös képeket.
Elfordítottam a fejem.
Micsoda tökéletes hazugság.
Nathan mindig ugyanazt a módszert használta.
Ha valaki kérdéseket tett fel, a másik embert állította be problémásnak.
Emlékeztem, hogy korábban a vállalkozásában is így beszélt a nehéz ügyfelekről.
Most engem tett meg a saját története gonosz szereplőjének.
Madison halkan megszólalt.
– Nem kérek felmentést. Voltak dolgok, amelyeket jobban meg kellett volna kérdőjeleznem.
Ránéztem.
A nő folytatta:
– De szeretném, ha tudná, hogy ma reggel végleg szakítottam vele.
Nem tudtam, mit mondjak.
Végül csak annyit feleltem:
– Én még mindig haragszom magára.
Madison bólintott.
– Megértem.
– Belépett az otthonomba.
– Tudom.
– Együtt volt a férjemmel.
– Tudom.
A nő szeméből könnyek gördültek le.
– És ezt nagyon sajnálom.
Nem öleltem meg.
Nem lettünk barátnők.
De amikor kiléptem a kávézóból, már nem úgy gondoltam rá, mint egy nőre, aki legyőzött engem.
Hanem úgy, mint valakire, akit Nathan szintén felhasznált a hazugságaihoz.
Aznap este a férjem váratlanul megjelent.
A konyhaasztalnál vártam.
Előttem egy mappa feküdt.
Nathan megállt az ajtóban.
– Mi ez?
– Beszélnünk kell.
– Azt hittem, megpróbáljuk rendbe hozni a kapcsolatunkat.
– Előbb az igazságot kell tisztáznunk.
Leült.
Lassan megszólaltam.
– Találkoztam Madisonnal.
Nathan arca egy pillanat alatt megváltozott.
– Ő keresett meg?
– Igen.
– Az a nő nem beszámítható!
Keserűen elmosolyodtam.
– Érdekes. Neki meg azt mondtad, hogy én nem vagyok az.
Nathan elhallgatott.
Elé tettem a lakásfoglalási szerződés másolatát.
– El akartad adni a házunkat?
A férjem arca megfeszült.
– Csak lehetőségeket vizsgáltam.
– Egy másik nővel közös jövőhöz?
– Emma…
– A mi házunk árából?
Nathan ingerülten hátradőlt.
– Úgysem tudtam volna eladni a beleegyezésed nélkül!
– Ez most megnyugtató kellene hogy legyen?
Nem válaszolt.
Lassan kinyitottam a másik mappát.
– Beszéltem egy ügyvéddel.
Nathan rám meredt.
– Tizenhét év házasság után ezt kapom?
Régen ez a mondat összetört volna.
Azonnal magyarázkodni kezdtem volna.
Próbáltam volna bizonyítani, hogy nem akarom bántani.
Most azonban csak ránéztem.
– Igen, Nathan. Ezt.
A férjem szeme elkerekedett.
– Tehát el akarsz válni?
Mély levegőt vettem.
– Azt akarom, hogy külön éljünk, amíg tisztázódnak a dolgok.
Nathan lehajtotta a fejét.
– Emma, voltak szép éveink.
A torkom összeszorult.
– Tudom.
– Nem mondhatod, hogy minden hazugság volt!
– Nem is mondom.
A férjem felnézett.
– Akkor miért nem tudsz megbocsátani?
Sokáig hallgattam.
Aztán halkan megszólaltam.
– Mert a szép emlékek nem teszik semmissé azt, amit most tettél.
Nathan szemében könny jelent meg.
Egy pillanatra újra azt a fiatal férfit láttam benne, aki esőben kísért haza.
Aki megfogta a kezemet, amikor elveszítettük a kisbabánkat.
Aki hóviharban vezetett hat órát, amikor apám kórházba került.
Ezek az emlékek valódiak voltak.
De Madison is valódi volt.
A tizennégyezer dollár is.
És a lakásfoglalási szerződés is.
– Szerettelek, Nathan – suttogtam.
– Én is szeretlek.
Megráztam a fejem.
– Lehet. De a szeretet önmagában már nem elég.
A következő hónapok nehezebbek voltak, mint vártam.
Mindenki azt mondta, milyen erős vagyok.
Én azonban egyáltalán nem éreztem magam erősnek.
Voltak reggelek, amikor automatikusan Nathan felé nyúltam az ágyban.
Aztán eszembe jutott, hogy nincs ott.
Néha hiányzott.
Ez pedig szégyennel töltött el.
Egy pszichológus, akit Rachel ajánlott, egyszer azt mondta:
– Emma, hiányolhat valakit anélkül, hogy újra megbízna benne.
Ezt a mondatot felírtam a kis füzetembe.
Abba, amelyben korábban a gyanús átutalásokat vezettem.
Nathan közben szinte minden héten másképpen viselkedett.
Hétfőn könyörgött.
Szerdán követelte, hogy adjuk el a házat.
Pénteken azzal vádolt, hogy tönkreteszem a hírnevét.
A következő kedden elküldte az esküvői fényképünket.
