– És?
– Véget vetettem a kapcsolatnak.
– Mikor?
– Ma.
– Mit mondtál neki?
Nathan ingerülten felsóhajtott.
– Emma, ez tényleg fontos?
– Nekem igen.
– Azt mondtam, meg akarom menteni a házasságomat.
Keserűen elmosolyodtam.
– Tegnap még csak lakótársak voltunk. Ma már hirtelen érdemes megmenteni a házasságunkat?
Nathan leült.
– Hibáztam.
– Nyolc hónapon keresztül?
– Emma, kérlek!
– És a tizennégyezer dollár?
– Visszafizetem!
– Miből, Nathan? Múlt hónapban még azt mondtad, nincs pénzünk új gumikra az autómhoz!
A férjem arca vörös lett.
– Nem lehetne egyszerűen újrakezdenünk?
– Hogyan?
– Elutazhatnánk valahová. Csak kettesben.
Hitetlenkedve néztem rá.
Áprilisban egy hétvégét szerettem volna eltölteni vele Door Countyban.
Azt mondta, nincs ideje.
Júniusban a házassági évfordulónkra Nashville-be akartam utazni.
Azt mondta, túl drága.
Most pedig hirtelen volt ideje és pénze.
Csak azért, mert lebukott.
– Nem akarok utazni, Nathan.
– Akkor mit akarsz?
– Azt, hogy ne sürgess a megbocsátással.
A férjem dühösen felállt.
– Nem élhetek hónapokig állandó kihallgatás alatt!
Ránéztem.
– Negyvennyolc órája tudok a szeretődről.
Nathan elhallgatott.
– Neked nyolc hónapod volt hozzászokni a hazugsághoz. Nekem két napom.
Nem tudott válaszolni.
Húsz perccel később elment.
Három nappal ezután egy ismeretlen szám hívott.
– Emma Caldwell?
– Igen.
A vonal túlsó végén egy női hang szólalt meg.
– Madison Blake vagyok.
A szívem hevesen kezdett verni.
Nathan szeretője.
– Mit akar?
– Tudom, hogy valószínűleg gyűlöl. De beszélnünk kell.
Megszorítottam a telefont.
– Miről?
Madison hangja megremegett.
– Arról, hogy Nathan nekem is hazudott.
Másnap egy chicagói kávézóban találkoztunk.
Tizenöt perccel korábban érkeztem.
A kezem annyira remegett, hogy alig tudtam megfogni a csészét.
Aztán belépett Madison.
Magas volt.
Sötétbarna haja a vállára omlott.
Zöld szeme volt, elegáns bézskabátot és fekete csizmát viselt.
Pontosan olyan nő, akitől napok óta rettegtem.
Egy pillanatra arra gondoltam, hogy persze, Nathan miért is ne őt választotta volna?
Aztán Madison leült velem szemben.
És megláttam az arcát.
Sápadt volt.
Kimerült.
A szeme alatt sötét karikák húzódtak.
Nem egy győztes szerető ült előttem.
Hanem egy nő, aki éppen rájött, hogy az élete hazugságokra épült.
– Köszönöm, hogy eljött – mondta.
Nem válaszoltam.
Madison elővette a telefonját.
– Nathan azt mondta, tavaly különváltak.
Lassan felnéztem.
– Múlt csütörtökön még mellettem aludt.
A nő arca elsápadt.
– Azt mondta, csak a ház miatt élnek együtt.
– Hazudott.
Madison lehajtotta a fejét.
– Tudom.
Aztán kinyitott egy mappát.
– Van még valami.
Elém csúsztatott néhány dokumentumot.
Egy új építésű chicagói lakás foglalási szerződése volt.
A folyópart közelében álló luxuslakásé.
Az ár láttán elállt a lélegzetem.
– Mi ez?
Madison halkan válaszolt.
– Nathan azt mondta, ide költözünk, amikor eladja a házat.
Megmerevedtem.
– Milyen házat?
– Azt, amelyikben most lakik.
A kezemben megremegett a papír.
A közös otthonunk.
Az a ház, amelynek jelzáloghitelét én is fizettem.
Amelyben tizenhét év emlékei éltek.
Nathan már azt tervezte, hogy eladja.
És az árát egy másik nővel közös életre fordítja.
A dokumentumon még a várható önerő forrása is szerepelt.
A meglévő ingatlan értékesítése.
– Tudta, hogy a ház közös tulajdon? – kérdeztem.
Madison megrázta a fejét.
– Nathan azt mondta, az övé.
Keserűen felnevettem.
– Persze.
A nő szeme megtelt könnyel.
– Háromezer dollár foglalót fizettem a saját megtakarításomból.
– És ő mennyit?
Madison lehajtotta a fejét.
– Semennyit.
Sokáig hallgattunk.
Aztán Madison újra megszólalt.
– Van még valami. Nathan azt mondta, ön idegileg instabil.
Lassan felemeltem a fejem.
– Tessék?
– Azt állította, hogy amikor közölte a válási szándékát, összeomlott. Ezért kénytelen továbbra is ön mellett maradni.
Hitetlenkedve néztem rá.
Nathan nemcsak megcsalt.
Nemcsak a közös pénzünket használta.
Még azt is elhitette másokkal, hogy velem van baj.
– És elhitte? – kérdeztem.
Madison őszintén válaszolt.
– Eleinte igen.
Egy pillanatra dühöt éreztem.
