– Beszélhetnénk erről négyszemközt?

– Természetesen – válaszoltam. – De előbb szeretném tudni, miért próbált hamis pénzügyi nyilatkozatot aláíratni a testvéremmel.

A férfi hallgatott.

Blair azonban elvesztette az önuralmát.

– Mert Evannek segítenie kellett volna nekünk! – kiáltotta. – Egy család leszünk! Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Evan lassan felállt.

– Blair… tudtál erről?

A lány nem válaszolt.

– Blair, nézz rám!

– Ne emeld fel a hangod!

– Tudtad, hogy az apád a nevemet akarja felhasználni a tartozásaihoz?

Blair arca kivörösödött.

– És ha tudtam? Mit számít? Azt hittem, legalább ennyit megteszel értem!

Evan hátralépett.

– Tehát tudtad.

– Ne csinálj úgy, mintha valami bűncselekményt követtem volna el!

– Hazudtál nekem.

Blair szeme megtelt könnyel, de a hangjában továbbra is düh vibrált.

– Én mindent megtettem ezért a kapcsolatért!

– Mégis mit?

– Bevezettelek a társaságba! Bemutattalak a barátaimnak! Elértem, hogy az emberek komolyan vegyenek!

Evan keserűen felnevetett.

– Azt hittem, azért akarsz hozzám jönni, mert szeretsz.

Blair elhallgatott.

Aztán olyan mondatot mondott, amely végleg megpecsételte a kapcsolatukat.

– A szerelem önmagában nem fizeti ki a számlákat, Evan!

A bátyám arca elsápadt.

Lassan levette a zakója hajtókájáról az apró eljegyzési kitűzőt, amelyet Blair adott neki.

Az asztalra helyezte.

– Akkor keress valakit, aki hajlandó kifizetni őket.

Blair szeme elkerekedett.

– Ezt nem gondolhatod komolyan!

– Az eljegyzésnek vége.

A lány sikoltása betöltötte a termet.

– NEM TEHETED EZT VELEM!

Evan azonban nem mozdult.

– Már megtettem.

Ekkor a terem másik végéből egy idős férfi lépett elő.

Henry Whitmore volt, nagyapánk régi barátja és egykori ügyvédje.

Gyerekkoromban sokszor láttam őt a családi házunkban.

– Jade – szólított meg komoran. – Van még valami, amiről beszélnünk kell.

Anyám arca egy pillanat alatt megváltozott.

– Henry, erre most nincs szükség!

A férfi nem törődött vele.

– A nagyapád halála előtt készített egy kiegészítő rendelkezést a személyes örökségéről. Ezt a családnak akkor ismertettem, de úgy tűnik, nem mindenki tartotta tiszteletben.

A szívem összeszorult.

– A gyűrűről van szó?

Henry bólintott.

– Többek között.

Blair ösztönösen a kezéhez kapott.

Henry egy megsárgult dokumentum másolatát vette elő.

– A pecsétgyűrűt a nagyapád kifejezetten Jade-re hagyta. Nem volt közös családi tulajdon. Senki más nem rendelkezhetett volna vele.

Anyám halkan megszólalt.

– Én csak azt gondoltam…

– Margaret – vágott közbe Henry –, te azt állítottad nekem, hogy Jade önként lemondott róla.

Megfordultam.

– Micsoda?

Anyám lehajtotta a fejét.

– Nem akartam veszekedést.

– Ezért azt hazudtad, hogy lemondtam a nagyapám utolsó ajándékáról?

– Evannek szüksége volt egy megfelelő eljegyzési gyűrűre!

Evan döbbenten nézett rá.

– Anya, én nem kértem tőled ilyesmit!

– Csak segíteni akartam!

Henry szomorúan megrázta a fejét.

– A gyűrű átadása jogszerűtlen volt. És most, hogy az eredeti tárgyat átalakították, a helyreállítás kérdése is felmerül.

Blair felháborodva hátrált.

– Ezt nem fogjátok elvenni tőlem! Ez az én eljegyzési gyűrűm!

Ránéztem.

– A nagyapám gyűrűjéből készítették. Tudtad, honnan származik?

Blair hallgatott.

– Tudtad? – ismételtem.

Végül félrenézett.

– Margaret említette, hogy valaha a tiéd volt.

Evan lehunyta a szemét.

– Blair…

A lány dacosan felemelte az állát.

– Mi van? Úgysem viselted! Minek kellett neked?

Ekkor valami végleg eltört bennem.

Nem a türelmem.

Hanem az utolsó reményem, hogy ez a nő egyszer képes lesz megérteni, mit jelent a tisztelet.

– Vedd le – mondtam halkan.

– Nem!

– Blair, kérlek – szólalt meg Evan. – Add vissza.

A lány egy pillanatig farkasszemet nézett velünk.

Aztán dühösen lehúzta az ujjáról a gyűrűt, és az asztalra csapta.

– Tessék! Remélem, most boldog vagy!

Nem nyúltam érte azonnal.

A gyűrű ott feküdt a fehér abroszon.

Az arany megváltozott, a régi forma eltűnt, de a belső véset még mindig olvasható volt.