- RÉSZ
– Renata szombaton érkezik.
És nem áll szándékomban erről veled vitatkozni.
Mauricio úgy mondta ezt a konyhaajtóból, mintha tudatni akarná velem, hogy jeget vett.
A padlón ültem, fél testem a mosogató alatt, kezemben egy Stilson-kulcs.
Elzártam a szelepet, lassan kiszálltam, és egy rongyba töröltem az ujjaimat.
– Renata, az exed?
-Igen.
A barátom.
És azt akarom, hogy úgy viselkedj, mint egy felnőtt.
Ekkor jöttem rá, hogy nem kért tőlem engedélyt.
Csapdát állított nekem.
Valeria Ortega vagyok, 31 éves és vízvezeték-szerelő.
Apám alapította az Ortega Plumbingot Iztacalcóban, amikor még általános iskolás voltam.
Halála után örököltem az üzletet, a régi teherautóját, és egy mondatot, amit mindig ismételgetett, valahányszor valaki megpróbált figyelmen kívül hagyni egy szivárgást:
– Egy csepp soha nem marad cseppként.
Gyerekként azt hittem, hogy csövekről beszél.
Évekbe telt, mire megértettem, hogy ez nem mindig van így.
Mauricioval 18 hónapja voltunk házasok, és csak 5 hónapja laktunk egy narvartei albérletben.
Házassági szerződéssel házasodtunk össze, gyermek és közös vagyon nélkül.
Ügyfélkapcsolati menedzserként dolgozott egy Santa Fe-i reklámügynökségnél.
Csizmában, farmerben és szerszámosládákkal a kezemben szoktam eljönni otthonról.
Először azt mondta, hogy imádja.
Aztán apró megjegyzésekkel kezdte.
Amikor a kollégái megkérdezték, hogy mivel foglalkozom, így válaszolt:
– Rendben, akkor javítsuk meg a fürdőszobákat.
Aztán nevetett.
Ha elmagyaráztam volna, hogy van egy vállalkozásom, két asszisztensem és szerződéseim épületkezelőkkel, megölelt volna, és azt mondta volna:
– Ó, drágám, tudod, hogy csak játszom.
Még egy csepp.
Aztán elkezdte fejjel lefelé fordítani a mobiltelefonját.
Más.
És akkor megjelent Renata Salgado.
Már azelőtt randiztak, hogy Mauricio megismert.
Ragaszkodott hozzá, hogy most már csak barátok.
– Nem fogok senkit kitörölni az életemből csak azért, mert féltékeny vagy.
Soha nem kértem tőle, hogy törölje.
Két héttel a lakásavató találkozónk előtt sürgős ellátásban részesültem Dél-Rómában.
Egy nőnek teljesen eldugult a mosogatója.
Amikor kinyitotta az ajtót, felismertem a fotókon, amiket Mauricio egyszer mutatott nekem.
Renáta.
Nem ismert fel engem.
– Gyere be, kérlek.
Renáta vagyok.
Már 2 napja mosogatok a fürdőszobában.
Letérdeltem a szekrény elé.
Miközben szétszerelte a szifont, beszélni kezdett.
A vevők mindig beszélnek, amikor dolgozol.
Azt mondta, hogy lakberendező, hogy most költözött, és hogy boldog, mert “végre” halad a kapcsolata.
„A barátom még mindig a válásával van elfoglalva” – mondta.
A feleség rendkívül bonyolult.
El akar menni, de problémájuk van a lakásszerződéssel.
A kulcs, amit a kezemben tartottam, kicsúszott a kezemből.
– Ó, tényleg?
-Igen.
Szegény.
Nagyon irányító.
Még az is bosszantja, hogy a férfi továbbra is női barátokat tart.
Hideget éreztem a karjaimban.
Szó nélkül befejeztem a munkát.
Amikor felkeltem, hogy megvizsgáljam a vizet, megláttam egy fényképet egy könyvespolcon.
Mauricio megölelte Renatát a Forradalom Emlékműve előtt.
Felismertem a kék kabátot, amit viselt.
Egy hónappal korábban adtam neki.
Nem reagáltam.
Felvettem a fizetésemet az épület üzemeltetőjétől, összepakoltam a szerszámaimat és elmentem.
A teherautóban lefényképeztem a szervizjelentést: dátum, időpont, osztály és az ügyfél neve.
Ez nem a hűtlenség bizonyítéka volt.
De elég volt tudni, hogy Mauricio nekem egy történetet mesélt, neki pedig egy másikat.
Még aznap este ellenőriztem valamit, amihez hozzáfértem: a közös számlánkon lévő tranzakciókat.
Oda fizettem be a lakbérből és a közüzemi díjakból a rám eső részt.
Mauricio is ugyanezt tette.
Három olyan fizetős helyet találtam, amit korábban sosem vettem észre: egy éttermet Rómában, egy éjszakai parkolót és egy virágboltot.
Mindez olyan randevúkon, amikor Mauricio állítólag ügyfelekkel járt.
Nem készítettem képernyőképeket a telefonjáról.
Nem kellett neki semmit megtámadnia.
Csak arról a számláról töltöttem le a bankszámlakivonatokat, ami mindkettőnk nevére szólt.
