– Biztos vagy benne?
-Teljesen.
6:34-kor megszólalt a csengő.
Mauricio egy lépést tett az ajtó felé.
Elmentem.
– Majd én kinyitom.
Az arckifejezése megváltozott.
-RENDBEN…
– Ő a vendéged.
Szeretném őt méltóképpen üdvözölni.
Már senki sem beszélt.
Kinyitottam.
Renata kint volt egy bézs ruhában és egy üveg bort tartva a kezében.
Mosolygott.
Amíg meg nem látott engem.
Először az arcomat nézte.
Aztán a kezeim.
Aztán ott volt a kis piros kulcs, amit megszokásból az övemre erősítettem.
A palack lassan leereszkedett.
– Te vagy a vízvezetékszerelő.
– És te vagy Renata.
Mauricio megjelent mögöttem.
— Ismeritek egymást?
Renata úgy nézett rám, mintha valami szörnyűséget értett volna meg.
– Megjavította a mosogatómat.
Mauricio abbahagyta a mosolygást.
Nyitva tartottam az ajtót.
—Pasa, Renata.
Nem mozdult.
-Ki maga?
A kérdés nem Mauriciónak szólt.
Nekem az volt.
—Valeria Ortega.
Lélegzett.
– Mauricio felesége.
Renáta hátrált egy lépést.
-Nem.
Mauricio felemelte a kezét.
– Lássuk csak, várnak.
Ez kezd zavaros lenni.
Renata elővette a telefonját.
– Azt mondtad, hogy elváltatok.
Mauricio megpróbált közelebb lépni.
– Renata, majd később beszélünk.
Elhúzta a karját.
– Azt mondtad, hogy Valeria ebben a hónapban költözni fog.
Nehéz csend lett a szobában.
Renata feloldotta a mobiltelefonját.
És akkor rájöttem, hogy nem kell elképzelnem, mit ígért neki Mauricio.
Még mindig megvoltak neki az összes üzenetek.
Mauricio is őket figyelte.
És amióta ismerem, most először tűnt úgy, mintha félne attól, hogy valaki felolvassa a saját szavait.
Folytasd a 3. résszel: ott megtudod, ki hazudott, és mit döntöttem el.
- RÉSZ
– Mutasd meg őket – mondtam.
Mauricio azonnal reagált.
– Valeria, ne csináld ezt itt!
– Nem téged kérdezlek.
Renáta habozott.
Aztán elfordította a képernyőt.
Nem adta vissza a telefont.
Miközben lehallgatta a beszélgetést, a kezében tartotta a készüléket.
Ez fontosnak tűnt nekem.
Nem titokban ellenőriztük senki életét.
Megmutatta a kapott üzeneteket.
Az első, amit mutatott nekem, 4 hónappal ezelőttről származott.
Gyakorlatilag már elszakadtunk egymástól.
Csak azért élünk tovább együtt, mert mindketten szerepelünk a szerződésben, és nagyon nehezen viseli, amikor megpróbálok erről beszélni.
Egy másik azt mondta:
Nem akarom, hogy még eljöjj.
Oké, elkezd dühös lenni, és nem akarom, hogy tiszteletlen legyen veled.
Aztán megjelent egy, amit 3 héttel korábban küldtek:
Amint véget ér a tanszéki megbeszélés, mindenképpen beszélni fogok vele.
Már nem tehetek úgy, mintha házasok lennénk.
Éreztem, hogy valami eltörik bennem.
Egy hangot sem adtam ki.
Mauricio, igen.
– Mindent kiragadsz a szövegkörnyezetéből.
Renáta felnézett.
– Milyen szövegkörnyezetben jelenti az „Én már külön élek” azt, hogy még mindig házas és normálisan élsz a feleségeddel?
– Rossz volt a kapcsolatunk.
Ránéztem.
-Kíváncsi.
Három nappal ezelőtt még egy ÚJ OTTHON táblát akasztottál ki, és a terveinkről beszéltél.
Többen az aranybetűk felé fordultak.
Mauricio elvörösödött.
– Ez nem jelenti azt, hogy jól voltunk.
Elővettem a mobilomat.
-Igazad van.
Nézzük a tényeket.
Megnyitottam a bankszámlakivonatokat.
– Július 12.
Étterem Álvaro Obregón.
Azt mondtad, hogy vacsorázol egy ügyféllel.
Renata, vele voltál?
Megnézte a naptárát.
-Igen.
– Július 26.
Parkolás hajnali 2:11-ig
Renáta bólintott.
–Amikor ünnepeltünk, akkor zártam le egy projektet.
Mauricio a konyhapultra csapott a tenyerével.
– Elég volt ebből!
Senki sem mozdult.
Közvetlen felettese, Gerardo, az ablaknál ült.
Mauricio látta ezt, és azonnal hangnemet váltott.
– Ez magánügy.
– Az voltam – mondtam –, amíg el nem döntötted, hogy meghívod a két nőt, akiknek hazudtál, ugyanabba a lakásba.
– Nem hazudtam.
Renata szárazon felnevetett.
– Azt mondtad, hogy a válóper már megkezdődött.
– Mert mindjárt elkezdődött.
– Azt is mondtad, hogy ez a lakás a tiéd.
Mauricio rám mutatott.
– Tudta, hogy véget akarok vetni neki.
– Nem – válaszoltam –.
Amit tudtam, az az volt, hogy a férjem még mindig beszél az exével, és bizonytalannak nevezett, amikor megkérdeztem.
