Nem volt ház, amit fel lehetett volna osztani.
Nem voltak gyerekek.
Mindegyikük a házassági vagyonjogi rendszernek megfelelően megtartotta vagyonát.
A közös számlát a fennálló költségek kifizetése és az egyenlegnek a dokumentált befizetések szerinti felosztása után lezárták.
Mauricio megpróbált minden egyes beavatkozást egy újabb, rólunk szóló beszélgetéssé alakítani.
Nem fogadtam el.
Renata sem ment vissza hozzá.
Egy hónappal később írt nekem.
Nem azért, hogy barátságot kérjen tőlem.
Csak hogy mondjak valamit.
Összehasonlította a dátumokat, a fényképeket és az üzeneteket.
Rájött, hogy Mauricio majdnem 5 hónappal a buli előtt kezdte el keresni, és hogy az első kapcsolatfelvételtől kezdve azt mondta neki, hogy a házasságunknak „vége” van.
Jimenával is beszélt.
Mauricio hónapok óta mondogatta az ügynökségnek, hogy birtokló vagyok.
Másoknak azt mondta, hogy Renata sosem heverte ki a kapcsolatot.
Mielőtt bármelyikünk is ellentmondhatott volna neki, mindkettőnket bajba jutott nővé változtatott.
Renata egy mondattal zárta üzenetét:
Ha elkezdtél volna rám kiabálni az ajtóban, valószínűleg azt hinném, hogy igaza van veled kapcsolatban.
A vitatott:
Valószínűleg én is ugyanezt gondoltam volna rólad.
Nem lettünk közeli barátok.
De ők sem ellenségek.
Néha ennyi is elég.
Mauricio kevésbé drámai következményekkel nézett szembe, mint ahogy azt néhány barátja várta.
Nem varázsütésre vesztette el az állását azért, mert becsapott engem.
A cégének nem volt oka kirúgni őt a szerelmi élete miatt.
De számos barátság véget ért, mert felfedezték, hogy ugyanazon történet különböző változatait mesélte el nekik.
Jimena abbahagyta a helyettesítését, amikor későn érkezett.
Gerardo szigorúan szakmai kapcsolatot tartott fenn vele.
És a társadalmi hírnevet, amelyért Mauricio annyira gondoskodott, valami olyasmi rontotta meg, amit én soha nem tudtam volna létrehozni:
saját szavaikkal élve.
Néhány hónapra visszatértem anyám iztacalcoi lakásába.
Aztán béreltem egy kisebbet Portales közelében.
Az első napon, mielőtt kicsomagoltam, ellenőriztem az összes kulcsot, csatlakozást és szelepet.
Találtam egy apró szivárgást a mosogató alatt.
A tulajdonos azt mondta:
– Ez már hónapok óta így megy.
Nem probléma.
A cseppet bámultam.
20 másodpercenként esett.
– Igen, előfordul – válaszoltam.
Én magam javítottam meg.
Az Ortega Vízvezeték-szerelés is megváltozott.
Felvettem egy Ximena nevű 23 éves tanoncot, aki frissen végzett egy szakiskolában.
Az első napon, amikor kiment velem szolgálatba, megérkeztünk egy házhoz, ahol egy hölgy majdnem egy éve egy tartályt tett egy cső alá.
Ximena bemászott a mosogató alá.
„Kicsi a szivárgás” – mondta.
Odaadtam neki apám régi kulcsát.
—A kis szivárgásokat a legkönnyebb megtanulni tolerálni.
– És ez rossz?
-Mindig.
Mosolygott.
– Még mindig a vízvezeték-szerelésről beszélünk?
– Ma már igen.
Nevetve kezdett dolgozni.
Leültem mellé a földre.
Hosszú idő óta először nem éreztem úgy, hogy elvesztettem egy életet.
Elvesztettem az életem egy olyan változatát, ami csak addig működött, amíg elfogadtam az apró dolgokat, hogy elkerüljem a nagy veszekedést.
Mauricio azt akarta, hogy jelenetet rendezzek aznap este.
Én is oda akartam adni neki.
De ha sikítottam volna, megsértettem volna Renatát, vagy eltörtem volna valamit, akkor pontosan abban a történetben cselekedtem volna, amit már megírt nekem.
Szóval valami sokkal egyszerűbbet csináltam.
Kinyitottam az ajtót.
Hallgat.
Megmutattam, mit tudok bizonyítani.
És amikor már elég információm volt a döntéshez, elmentem.
Hónapokkal később Renata újra írt nekem.
A mosogatójáról készült kép volt.
Egy műanyag edényt tett alá.
Az üzenet így szólt:
Azt hiszem, újra elkezdett csöpögni.
Ezúttal nem akarom hat hónapig otthagyni.
Nevettem.
A vitatott:
Küldd el a címed.
Holnap benézek.
Aztán eltettem a telefonomat, beindítottam a teherautót, és megláttam apám kulcsát az anyósülésen.
Egy csepp sosem marad csak csepp.
Most már tökéletesen tudtam, mire gondol.
Megvártad volna a buliig az igazság felfedésével, vagy attól a pillanattól kezdve szembeszálltál volna Mauricióval, hogy megláttad azt a fényképet?
