Mert két héttel korábban még szerettem volna hallani valami magyarázatot.
– Sokszor kérdeztem már felőle.
– Nem úgy.
–Valahányszor kérdeztem, féltékenynek neveztél.
– Mert az voltál.
– És azt mondtad neki, hogy én irányítok.
Renáta bólintott.
– Azt is mondtad, hogy a telefonodat nézegette.
– Még sosem néztem meg a telefonodat – válaszoltam.
– Ezt mondta nekem – erősítette meg Renata.
Mauricio hallgatott.
Aztán megértettem a legfurcsább részt.
Nem én improvizáltam azokat a leírásokat.
Szükségem volt rá, hogy Renata ne bízzon bennem, mielőtt találkozik velem.
És arra volt szüksége, hogy ne bízzak Renatában.
Szóval, ha valaha is beszélnénk, egyikünk sem hinne a másiknak.
A buli volt a legkockázatosabb számítása.
Valószínűleg azt gondolta, hogy vitatkozni fogok Renatával, hogy a lány reagálni fog, és hogy szétválaszthatja őket, és áldozatként tüntetheti fel magát.
De volt egy hiba a tervükben.
Renatával már beszéltünk korábban anélkül, hogy tudtuk volna, ki a másik.
Elmondta a saját verzióját, amikor még semmi oka nem volt hazudni nekem.
A saját szájából hallottam, amit Mauricio mondott neki.
Ez volt az, ami lehetővé tette számomra, hogy várjak.
Hogy ne kapjam el.
Hogy megerősítsék, meddig fajult a hazugság.
Felkaptam a kabátomat.
– Paulina házához megyek.
Mauricio közeledett.
– Ez a te házad.
Az arany táblára néztem.
– Ez volt az a hely, ahová házat akartam építeni.
Ez nem ugyanaz.
– Valéria…
– Az ügyvédem hétfőn felveszi Önnel a kapcsolatot.
Mozdulatlanul maradt.
-Ügyvéd?
– Be fogom nyújtani a válókeresetet.
Az arca elvesztette a színét.
– Ezt nem lehet két hét alatt eldönteni.
– Két hétig nem döntöttem.
A munkámmal kapcsolatos viccekre gondoltam.
A mobiltelefonon lefelé fordítva.
Azokon az alkalmakon, amikor úgy éreztem, hogy túlzok a kérdéseivel.
A fotókon a holmijaim nélkül.
Minden apró kellemetlenségben, amit elmagyaráztam neki.
– Már sokkal régebb óta döntök.
Egyszerűen nem vettem észre.
Paulina fogta a táskáját.
Oscar felkapta a kabátját.
Néhányan elkezdtek távozni.
Senki sem mondott kiemelkedő beszédet.
Ez fájt Mauriciónak a legjobban.
Az emberek egyszerűen letették a poharukat, elköszöntek tőlem, és az ajtó felé indultak.
Renáta még mindig ott volt.
Mielőtt elindult, felemelte a még mindig kezében lévő borosüveget.
– Szerintem ez már nem fog kinyílni.
Mauricióra néztem.
—Déjasela.
Az övék volt a buli.
Renata az asztalon hagyta az üveget.
Aztán kiment velem.
Együtt mentünk le a 3 emeletre.
Szitálni kezdett az eső az utcán.
„Nagyon sajnálom” – mondta.
-Én is.
– Ha tudtam volna…
– Nem tudtad.
– De gyanítanom kellett volna valamit.
Ránéztem.
– Mellette aludtam, és nekem is eltartott egy ideig, mire gyanakodni kezdtem.
Ettől sírva fakadt.
Nem öleltem meg.
Én sem hibáztattam őt.
Paulina az autója mellett várt.
Mielőtt elmentem volna, Renata megállított.
– Miért nem mondtad meg, hogy ki vagy, amikor bejöttél a lakásomba?
Apámra gondoltam.
– Mert amikor nedvességet találok egy falon, először megtudom, honnan jön.
Ha mindent elrontasz ellenőrzés nélkül, akkor könnyen rossz helyen javíthatod meg.
Renáta bólintott.
– És kiderítetted, honnan származik?
A lakás kivilágított ablakai felé néztem.
-Igen.
A következő hetek kevésbé voltak filmesek.
És sokkal nehezebb.
Mauricio a bocsánatkérésből az én hibáztatásomba kezdett.
Aztán ismét bocsánatot kért tőlem.
Abbahagytam a közvetlen válaszadást, és kértem, hogy a válási vagy bérleti ügyeket postai úton vagy ügyvédeken keresztül intézzék.
A főbérlő beleegyezett, hogy Mauricio a jövedelemigazolások áttekintése után egyedül folytassa a munkát.
Aláírtuk a megállapodást, amely felmentett a szerződés szerinti jövőbeni kötelezettségek alól.
A házassággal kapcsolatban Adriana vétkességi nyilatkozattal válókeresetet nyújtott be.
Mauricio először azt mondta, hogy nem akar válni.
Az ügyvédem újra elmagyarázta nekem:
– Nem kell beleegyezned a házasság felbontásába.
Ez olyan lelki békét adott, amiről nem is tudtam, hogy szükségem van rá.
