Graciela megpróbált mosolyogni.

– Nos, Laura mindig is nagyon szerény volt a dolgaival kapcsolatban…

– Talán az a probléma – felelte Elena –, hogy sosem akartál megismerkedni velük.

Ez a beszélgetés akkor zajlott le, amikor a színfalak mögött várakoztam.

Én magam nem hallottam. Később tudtam meg, amikor Elena egyik asszisztense elmesélte, mi történt.

Abban a pillanatban a legnagyobb aggodalmam nem az anyósom volt.

Arról volt szó, hogy abbahagyjam a kezem remegését.

Mert miután hat évig építettem a cégemet, karrierem legfontosabb szakmai pillanatához érkeztem.

És hogy megértsem, mit jelent, mindenre vissza kellett emlékeznem, ami azokban a napokban történt.

Múlt kedden Patricia kíséretében érkeztem a Grupo Robles irodájába.

Egy tizenkettedik emeleti tárgyalóban fogadtak minket, amelynek hatalmas ablakaiból Querétaro jó része belátható volt.

Elena, a marketingigazgatója, és két beszerzési menedzser ült velünk szemben.

Volt egy negyven oldalas prezentációm, részletes költségvetéseim és referenciáim az ügyfeleinktől.

A szerződés hat üzleti konferenciát, három vállalati gálát és tizenkét üzleti partnerekkel való találkozót foglalt magában a következő évben.

Becsült értéke 5 millió 400 ezer peso volt, amelyet a termelés, a koordináció, a beszállítók és a speciális szolgáltatások között osztottak el.

Egy olyan kisvállalat számára, mint a miénk, ez rendkívüli lehetőséget jelentett.

De ez egyben hatalmas felelősség is.

– Castillo asszony – kezdte Elena –, szeretném, ha elmagyarázná, miért kellene ezt a projektet az ön csapatára bíznunk.

Mély lélegzetet vettem.

—Mert tudjuk, hogyan kell működő eseményeket szervezni, nem csak azokat, amelyek jól néznek ki.

Majdnem egy órán át magyaráztam a módszertanunkat.

Beszéltem a beszállítókról, a költségvetésekről, a vészhelyzeti tervekről, a munkacsoportokról és a vendégek koordinációjáról.

Mutattam fényképeket korábbi konferenciákról és elégedett ügyfelek ajánlóleveleit.

Amikor a marketingigazgató megkérdezte, hogy szervezhetnénk-e egy plusz eseményt mindössze tíz nappal előre, nem ígértem lehetetlent.

– Ez a kapacitástól, a résztvevők számától és a beszállítók elérhetőségétől függ. Nem fogok nekik olyat kínálni, amit nem tudok teljesíteni.

Elena halványan elmosolyodott.

– Tetszik ez a válasz.

Végül megköszönte nekünk az előadást.

—A céged a döntősök között van. A bizottság ezen a héten zárja le a technikai és pénzügyi értékelést.

Nem tudva, mi fog történni, elhagytuk az épületet.

A liftben Patricia megszorította a karomat.

– Csodálatosan csináltad.

– Még mindig meg kell választanunk.

– Tudom. De még ha nem is nyerünk, ma megmutattátok, mire vagyunk képesek.

Sokat jelentettek ezek a szavak.

Patricia már a korai évek óta velem volt, amikor egy apró helyen dolgoztunk, és gyakorlatilag mindent ketten csináltunk.

Emlékeztem azokra az időkre, amikor székeket cipeltünk, asztalokat rendeztünk, és a kora reggeli órákig maradtunk a költségvetések átnézésével.

Graciela gúnyolódásaira is emlékeztem.

–Még mindig tartod a kis bulikat, Laurita?

Vagy azon a karácsonyon, amikor a sógoraim előtt ezt mondta:

–Nagyszerű, hogy Danielnek van rendes állása, mert nem hiszem, hogy Laura asztaldíszei kifizetnék a jelzáloghitelét.

Egy kínos mosollyal szoktam válaszolni.

Soha nem akartam a családi összejöveteleket fizetési versenyré változtatni.

De azon az estén, a házában, rájöttem, hogy a hallgatásommal csak felhatalmazást kaptam arra, hogy egyre jobban megalázzon.

Csütörtökön hivatalos megerősítést kaptunk arról, hogy a javaslatunkat választották ki nyertesnek.

A szerződés főbb feltételeit már elfogadták, csak az aláírások maradtak hátra.

Patricia sírva ölelt át.

– Megcsináltuk, Laura!

Én is sírtam.

Nem azért, hogy bármit is bizonyítsak Gracielának.

Sírtam, mert eszembe jutott a nap, amikor négy évig megspórolt pénzből kibéreltem az első irodámat.

Emlékeztem azokra a hónapokra, amikor alig tudtam fizetni a szolgáltatásokért.

És azokon az időkön is, amikor a kimerültség miatt arra gondoltam, hogy bezárok.