Szünetet tartottam.
– Ma szerencsésnek mondhatom magam, hogy egy rendkívüli csapatom van. Olyan emberek, akik tudják, hogy nincs jelentéktelen munka, ha becsülettel és professzionalizmussal végzik.
Az asztalok felé néztem.
—Egy sikeres rendezvényen a vezetői döntések ugyanolyan fontosak, mint azok az emberek, akik főznek, takarítanak, fogadják a vendégeket és elrendezik a székeket. Mindenki tiszteletet érdemel.
Láttam, hogy Graciela elkapja a tekintetét.
– Mert az igazi elegancia nem a drága asztalról szól. Arról, hogy tudjuk, hogyan bánjunk azokkal, akik lehetővé teszik, hogy megterítsük azt az asztalt.
A közönség tapsolt.
Nem említettem az anyósomat.
Nem meséltem el, mi történt a házában.
Nem volt rá szükség.
Az az este túl fontos volt ahhoz, hogy családi veszekedés legyen belőle.
Amikor lejöttem a színpadról, több üzletember is odajött, hogy gratuláljon nekünk.
Egy személy érdeklődött a guadalajarai kongresszussal kapcsolatos szolgáltatásaink felől.
Egy másik személy orvosi konzultációra kért ajánlatot.
Patricia alig bírta követni a beszélgetéseket.
Aztán egy ismerős hangot hallottam.
– Laura, királynőm!
Graciela volt az.
Tárt karokkal és eltúlzott mosollyal közeledett.
– Micsoda csodálatos meglepetés! Miért nem mondtad, hogy itt leszel?
Mielőtt válaszolhattam volna, megcsókolt az arcomon.
Aztán a körülöttünk állókhoz fordult.
– Szeretném bemutatni a menyemet. Mindig is tudtam, hogy hihetetlenül tehetséges. Annyira büszke vagyok rá!
Ott álltam, és néztem őt.
Mindössze hat nappal korábban közöltem a vendégeimmel, hogy nem vagyok képes részt venni fontos beszélgetésekben.
Most megpróbálta learatni az érdemet a sikereim egy részéért.
– Jó estét, Graciela – feleltem nyugodtan.
Folytatta a beszélgetést.
– Nagyon támogatjuk Laurát, mióta kislány volt. A fiam mindig gondoskodott róla, hogy mindene meglegyen, amire szüksége van. Ugye, drágám?
Mielőtt válaszolhatott volna, Elena odalépett.
– Milyen érdekes, Graciela. Múlt szombaton valami egészen mást értettem.
Anyósom megmerevedett.
– Ó, Elena, ez családi félreértés volt.
–Tisztában vagyok vele, hogy bemutattad Laurát, mint a felszolgálódat. Arra is emlékszem, hogy a konyhába küldted, amikor beszélni akart velünk.
A csend azonnal beállt.
Graciela idegesen felkuncogott.
– Kérlek! Tudod, milyenek vagyunk mi családként. Néha viccelünk egy kicsit.
Elena továbbra is a tekintetét tartotta.
–Egy vicc akkor nem vicces, ha csak az nevet rajta, aki megalázza.
Anyósom elpirult.
Egy pillanatra azt hittem, hogy vitatkozni kezd.
De túl sokan voltak körülötte.
– Laura, mondd meg neki, hogy nem volt olyan rossz – motyogta összeszorított foggal.
Egyenesen ránéztem.
– Fontos volt nekem, Graciela.
– Megint rosszul fogsz feltüntetni?
– Nem. Felelős vagy a szavaidért. Én csak az igazat mondom.
Elena gyengéden megérintette a karomat.
– Laura, a főasztalnál várnak ránk.
Anyósomhoz fordultam.
– Majd máskor beszélünk. Ma este dolgozom.
És elsétáltam.
Nem kellett felemelnem a hangom.
Azt sem éreztem, hogy szenvedni kellene.
Az igazi elégedettség néhány perccel később jött.
Egy szállodai alkalmazott kísért egy asztalhoz, ahol a csoport felső vezetői ültek.
Az egyik széken egy kártya volt, amin a nevem állt.
LAURA CASTILLO — FŐIGAZGATÓ.
Elena foglalta el a mellette lévő helyet.
– Laura, ez a te helyed – mondta rám mosolyogva.
Leültem.
A szoba másik végéből láttam, hogy Graciela minket figyel.
Marta mondott valamit, amit nem hallottam.
De anyósom arckifejezése mindent elárult.
Hat nappal korábban nem engedett nekem helyet tizenkét vendég között.
Most azok mellett ült, akiknek a tetszését annyira vágyta.
És senkinek sem kellett szívességet tennie nekem ahhoz, hogy ezt megengedje.
Amikor hazaértem, Danielt ott találtam, aki már várt rám.
A prezentáció egy részét a Grupo Robles csapata által megosztott privát közvetítésen keresztül követtem.
„Hihetetlen voltál” – mondta nekem.
Megölelt.
Aztán kissé elvált.
– Anya hívott.
Felsóhajtottam.
– El tudom képzelni, mit mondott neked.
– Azt mondta, hogy megaláztad a barátai előtt.
– Én ezt nem tettem.
-Tudom.
Meglepetten néztem rá.
Dániel folytatta:
– Megkérdeztem tőle, hogy hazugság-e, hogy a konyhába küldött. Azt mondta, hogy nem, de mindannyian túlzunk.
