Ez nem véletlenül történt.

Elena jelenléte az anyósom házában lehetővé tette számunkra a személyes találkozást, de a cégünk már hetek óta a jelöltek között volt, és hivatalos értékelésen esett át.

Mi magunk végeztük el a munkát.

Azon az estén elmondtam a hírt Danielnek.

– Megnyertük a Grupo Robles szerződését.

Felnézett a számítógépéből.

– Tényleg? Gratulálok, drágám!

Őszintén boldognak tűnt.

De aztán megkérdezte:

– Ez az a hölgy csoportja, aki anyám házában volt?

-Igen.

A mosolya lassan elhalványult.

– Ó. Anya meg fog bolondulni, ha megtudja.

Néhány másodpercig figyeltem őt.

–Daniel, miért az a legfontosabb aggodalmad, hogy hogyan fog reagálni az édesanyád?

-Nem úgy értettem.

– Épp most kötöttem egy több millió peso értékű szerződést. A cégem növekedni fog, új alkalmazottakat tudunk majd felvenni, és sok családnak biztosítunk majd munkát. És az első dolog, amire gondolsz, az az, hogy az anyukád talán ideges lesz?

Dániel becsukta a számítógépét.

– Igazad van. Bocsáss meg.

Leültem vele szemben.

„Nem kell veszekedned anyáddal. Azt akarom, hogy hagyd abba, hogy minden alkalommal, amikor bánt, csendben maradjak.”

A férjem lehajtotta a fejét.

– Azt hiszem, már évek óta ezt csinálom.

– Több mint húsz.

Azon az estén majdnem két órán át beszélgettünk.

Daniel most először nem próbálta meg Gracielát azzal igazolni, hogy idősebb, bonyolult jelleme van, vagy hogy meg kellene értenünk őt.

Egyszerűen csak hallgatott.

Pénteken este fél hétkor érkeztem a szállodába.

A gálán több mint száz vendég vett volna részt.

Egy elegáns smaragdkék ruhát, magas sarkú cipőt és diszkrét fülbevalót választottam.

Nem akartam másvalakinek tettetni magam.

Jól akartam érezni magam a társaságában.

Patricia velem volt.

„Tudod, mi a legjobb az egészben?” – kérdezte, miközben a nappali felé sétáltunk.

-Hogy?

– Hogy az anyósodnak fogalma sincs róla.

Idegesen felnevettem.

– Patricia, dolgozni jöttem. Nem szándékozom műsort csinálni.

– Tudom. De nem fogok úgy tenni, mintha nem lennék izgatott, hogy lássam az arcát.

A színpad közelében helyeztek el minket, más üzleti képviselőkkel együtt.

Graciela még nem érkezett meg.

Amikor megjelent, azonnal felismertem.

Bordószínű ruhát, arany nyakláncot és ugyanazt a kifogástalan frizurát viselte, amit a vacsora alatt is viselt.

Karöltve volt a barátnőjével, Martával, aki szintén tanúja volt a megaláztatásomnak.

Anyósom mosolyogva járkált körbe, és úgy üdvözölt mindenkit, mintha ő lenne a háziasszony.

Amint meglátta Elenát, azonnal felé indult.

Ekkor zajlott le az a beszélgetés a hallban.

Röviddel ezután egy asszisztens jött értem.

– Castillo kisasszony, öt perc múlva kezdjük. Robles kisasszony megkéri, hogy készüljön fel a színpadra lépésre.

Bólintottam.

Pillangókat éreztem a gyomromban.

De amikor meghallottam az első tapsot, eszembe jutott valami, amit apám mondott nekem gyerekkoromban:

„Ha jól csinálod a dolgokat, lányom, nem kell majd kiabálnod, hogy mások észrevegyék.”

Elena átvette a mikrofont.

Beszélt a csoport új projektjeiről, tervezett beruházásairól, valamint a mexikói vállalatokkal való együttműködés fontosságáról.

Végül bejelentette:

– Ma este szeretnénk bemutatni az egyik új stratégiai partnerünket. Egy Querétaróból származó vállalatról van szó, amely professzionalizmusával, felelősségvállalásával és szervezőkészségével tűnt ki.

A cégem logója megjelent a képernyőn.

VÁROSI RENDEZVÉNYEK ÉS KONGRESSZUSOK.

– Tapsot kérek az igazgatónőnek, Laura Castilló asszonynak.

A színpad felé sétáltam.

Hallottam a tapsot.

Láttam Patriciát ott állni, és izgatottan mosolygott.

Aztán megtaláltam Gracielát a közönség soraiban.

Teljesen mozdulatlan volt.

A mosolya eltűnt.

A mellette ülő Marta valamit a fülébe súgott.

Az anyósom nem válaszolt.

Úgy bámult rám, mintha most vette volna észre, hogy idegen vagyok.

Elena átnyújtotta nekem a mikrofont.

– Nagyon köszönjük, hogy megbíznak bennünk – kezdtem. – Hat évvel ezelőtt indítottam ezt a céget egy használt számítógéppel, egy kis íróasztallal és nagy munkakedvvel.