- RÉSZ
– Ha azt hiszed, hogy azzal, hogy minden este kétezer pesót hagysz nekem borravalóként, ki tudsz venni, nagyon tévedsz!
Olyan hangosan mondtam, hogy két vendég is felénk fordult. A hetes asztalnál ülő férfi letette a teáscsészéjét a tányérra, és olyan nyugodtan nézett rám, amitől még jobban feldühödtem.
– Lucía, kérlek, ülj le. Beszélnünk kell.
Borzongás futott át rajtam. Három hete kezeltem, és soha nem mondtam meg neki a nevemet.
Lucía Ríos vagyok, harmincnégy éves, és pincérnőként dolgozom egy guadalajarai La Jacaranda nevű étteremben. Korábban fordítóként dolgoztam egy nemzetközi ügynökségnél. Nyolc évig szerződéseket fordítottam, külföldi üzletembereket kísértem, és meglehetősen stabil életem volt.
De a dolgok megváltoztak.
Amikor az ügynökség elvesztette a legnagyobb ügyfelét, csökkentették a munkaidőmet. Kétségbeesetten pénzre volt szükségem, ezért beleegyeztem, hogy délutánonként dolgozzak az étteremben, annak ellenére, hogy mostanában már a lépcsőzéstől is elállt a lélegzetem.
Volt valami, amit senki sem tudott rólam.
Valami, amit még anyám elől is hónapokig titkoltam.
Ez a titokzatos vendég csütörtökönként kezdett megérkezni, pontosan nyolc negyvenötkor. Mindig egy oszlop mellett ült, ahonnan beláthatta az egész termet.
Ugyanazt rendelte: szilvamártásos csirkemellet, krumplipürével, hibiszkuszvízzel és cukrozatlan fekete teával.
A számlája soha nem haladta meg a hatszáz pesót.
A szalvéta alatt azonban tizenötszáz, kétezer, sőt egyszer háromezer pesót is hagyott.
Először azt hittem, hibázott.
– Uram, bocsánat, túl sok pénzt hagyott hátra.
– Nincs ebben semmi tévedés – felelte alig mosolyogva.
A második héten megpróbáltam mindent visszaadni neki. Nem volt hajlandó. Egyik este még diszkréten a kabátja zsebébe is csúsztattam a bankjegyeket, amíg az autójára várt.
Másnap reggel Patricia, az étterem vezetője, átnyújtott nekem egy borítékot.
– A férfi azt mondta, hogy ezt elejtetted.
Pontosan ugyanannyi volt benne, plusz ötszáz peso.
Annyira dühös voltam, hogy elkezdtem az összes borravalóját egy fém sütisdobozba tenni. Egyetlen fillért sem akartam költeni.
Bár kétségbeesetten szüksége volt rá.
A szakács kollégám, Toño, folyton zaklatott.
„Itt jön a milliomosod, Lucia. Bármikor megkérheti a kezed.”
– Fogd be a szád, és készítsd el a vacsoráját.
De az igazság az volt, hogy az a férfi nyugtalanított.
Egyszerűen öltözködött, soha nem viselt ékszereket, és kifogástalan udvariassággal beszélt. Körülbelül harmincöt évesnek látszott. Volt valami ismerős abban, ahogyan rám nézett, bár nem tudtam pontosan megmondani, mi az.
Egészen addig az éjszakáig.
Amikor újabb kétezer pesót találtam a szalvétája alatt, valami felrobbant bennem.
Egyenesen az asztalához mentem, és közöltem vele, hogy nem egy gazdag idegen szórakoztatására készülök.
Nem sértődött meg.
Egyszerűen félrehúzott egy széket.
– Ülj le, Lúcia!
-Dolgozok.
– Patricia öt percig helyettesíthet.
– És ezt honnan tudod?
Nem válaszolt azonnal.
Úgy nézett rám, mintha keresne valakit az egyenruhám mögött.
– Nem próbállak megvásárolni.
– Szóval, mit akarsz?
Az arckifejezése megváltozott.
– Azt akarom, hogy hagyd abba a napi tizenkét órás munkát, amikor a szíved már alig bírja.
Éreztem, hogy eltűnik a padló a lábam alól.
– Mit is mondott az előbb?
Kissé felém hajolt.
–Tudok a mitrális billentyűdről. Tudom, hogy műtétre van szükséged. Azt is tudom, hogy nincs rá pénzed, és hogy hónapok óta titkolod a családod elől.
Lefagytam.
Senkinek, de abszolút senkinek sem szabadna tudnia mindezt.
Aztán olyan szavakat mondott, amiktől a csontjaimig megdermedtem:
– Lucía, ha így folytatod a pénzgyűjtést, lehet, hogy a szíved nem bírja ki a műtétig.
De amit ezután mondott, az még ennél is nyugtalanítóbb volt.
- RÉSZ
–Mert egyszer már elvesztettelek, Lucia. És nem akarom, hogy újra megtörténjen.
Ránéztem, nem értettem.
– Eltévedni? Miről beszélsz? Nem is ismerem!
