– Leányom, elvetted tőlem a lehetőséget, hogy elkísérjelek, mert azt hitted, hogy a szerelmem teher.
Ezek a szavak mélyen megbántottak.
– Bocsáss meg, anya.
–Megbocsátok. De ígérd meg, hogy soha többé nem kell teljesen egyedül szembenézned ilyesmivel.
Megígértem neki.
Tíz nap után kiengedtek, és elkezdődött a háromhetes rehabilitáció.
Andrés vasárnaponként meglátogatott.
Soha nem érkezett bejelentés nélkül.
Soha nem próbált meg privilégiumokat szerezni nekem.
Néha hozott ételt, amit az anyja készített, mert már ismerte a történetünket, és meg volt győződve arról, hogy én vagyok az a lány, akit a fia soha nem tudott elfelejteni.
A saját édesanyám Tepatitlánból utazott el, hogy velem legyen a felépülésem alatt.
Amikor először találkozott Andréssel, úgy vizsgálgatta, mintha Mexikó leendő elnökét interjúvolná meg.
Kérdezte a munkájáról, a családjáról, a szándékairól, és arról, hogy miért még mindig egyedülálló harmincöt évesen.
El akartam tűnni.
Andrés minden kérdésre csodálatra méltó türelemmel válaszolt.
Amikor elment, anyám becsukta az ajtót és rám nézett.
– Az a fiú szerelmes beléd.
– Tudom, anya.
– Nem, lányom. Tudod, hogy szeret téged. Mondom neked, még akkor is látszik rajtad, ha hallgat.
Mosolyogtam, képtelen voltam megállni.
Három hónappal később az orvos engedélyezte, hogy fokozatosan visszatérjek a munkába, feltéve, hogy elkerülöm a kimerítő munkanapokat.
Nem mentem vissza az étterembe.
Egy volt kollégám szerzett nekem egy távmunkában végzett műszaki fordítási szerződést.
Azon a napon, amikor megkaptam az első fizetésemet, átutaltam Andrésnek.
Kétezer-hatszázötven peso.
A leírásban ezt írtam: Első fizetés húsz. Nincsenek késedelmek.
Öt perccel később kaptam egy üzenetet.
Megkaptam. A hitelező nagyon elégedett.
Annyit nevettem, hogy le kellett ülnöm, mert a sebhelyem még mindig kicsit zavart.
Hat hónap telt el.
A kivizsgálásom során Dr. Beltrán megerősítette, hogy a felépülésem jól halad. Folytatnom kellett a kontrollvizsgálataimat, de fokozatosan visszatérhettem a szokásos tevékenységeimhez.
Hatalmas mosollyal hagytam el az orvosi rendelőt.
Andrés kint várt rám.
-Jól?
— Minden nagyon jól megy.
Olyan gyengéden ölelt át, hogy a végén elnevettem magam.
Visszafelé Guadalajarába, amikor már majdnem a városban voltunk, feltett nekem egy kérdést.
– Lucía, elhívhatlak egy igazi randira?
Ránéztem.
– És hányszor mentünk kávézni?
– Ezek utólagos megbeszélések voltak.
– Ó, persze. Adminisztratív ügyek.
— Nagyon fontos.
– Hová akarsz vinni?
– Az egyetemünkre. Szombaton, három órakor.
Nem értettem, miért pont ezt a helyet választotta, de elfogadtam.
Öt perccel korábban érkeztem a tanáriba.
Andrés a főbejárat előtt várt rám.
Fehér inget és sötét nadrágot viselt, és olyan ideges arckifejezéssel, amilyet a főiskola óta nem láttam.
Körbejártuk az udvart, és felidéztük a tanárainkat és azokat az őrült dolgokat, amiket diákként csináltunk.
Aztán megállt a lépcső előtt.
– Itt volt.
– Mi itt?
– Tizenkét évvel ezelőtt virággal vártam itt rád.
A bejáratra néztem.
Nagyon kevés dolog változott.
-András…
Előhúzott a háta mögül egy kis fehér krizantémcsokrot.
Éreztem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
– Ugyanazok a virágok, amiket akkor vettem – magyarázta. – Nos, nem szó szerint, mert tizenkét év után elég csúnyák lennének.
Kitört belőlem a nevetés.
Mély lélegzetet vett.
– Lucía Ríos, eljönnél velem moziba?
Megnéztem és mindenre emlékeztem.
A félénk diáknak, aki nem tudta, hogyan adja át nekem a cukrot.
Annak az embernek, aki pénzt hagyott egy szalvéta alatt.
A barátomnak, aki megtanulta tiszteletben tartani a döntéseimet.
Annak az embernek, aki kórházban ült, míg én az életemért küzdöttem.
Elvittem a virágokat.
– Igen, Andrés. Nagyon szeretnék.
Aztán megcsókoltam.
Nem volt zene vagy taps.
Csupán két ember, akik tizenkét évet veszítettek, és most jöttek rá, hogy még rengeteg idő áll előttük.
