Gombót éreztem a gyomromban.
– Andrés, várj. Milyen férfi?
Aztán elkezdte leírni.
Egy magas, bőrdzsekis fiú, aki a hátizsákomat cipelte, megölelt az egyetem előtt.
Azonnal felismertem azt a jelenetet.
És rájöttem, hogy tizenkét évvel ezelőtt Andrés elkövetett egy hibát, ami megváltoztatta az életünket.
De akkor még nem tudtam, hogy a virágok mögött rejlő igazság mindkettőnket meg fog síratni.
- RÉSZ
– Andrés, a bőrkabátos fiú az unokatestvérem, Mauricio volt.
Néhány másodpercig hallgatott.
Úgy nézett rám, mintha az előbb egy másik nyelven beszéltem volna hozzá.
– Te először?
– Igen. Épp akkor tért vissza az Egyesült Államokból, miután dolgozott. Néhány napot velünk töltött, és értem jött, mert családi étkezésen voltunk.
Andrés a homlokához emelte a kezét.
– Azt mondod, hogy az a férfi nem a barátod volt?
–Sosem volt a barátom. Az unokatestvérem volt!
Az asztalra meredt. Aztán olyan váratlanul kitört belőle a nevetés, hogy én is elnevettem magam.
– Egy csokor virágot dobtam az unokatestvérednek – mormolta.
– És miért nem kérdezted meg?
– Mert húszéves voltam és gyáva.
– Hát én is bolond voltam. Azt hittem, nem kedvelsz, mert mindig elfutottál, amikor beszélni próbáltam veled.
Andrés felnézett.
– Beleegyeztél volna, hogy randizni jössz velem?
A kérdés meglepett.
Emlékeztem arra a fiúra, aki mindig betartotta az ígéreteit, aki elismerést kérve segített megszervezni az egyetemi rendezvényeket, és aki soha senkit nem gúnyolt ki.
– Igen, Andrés. Azt hiszem, elfogadtam volna.
A mosolya lassan elhalványult.
– Tizenkét év – suttogta –. Tizenkét évet vesztettünk, mert nem tudtunk beszélni.
Ott álltam, és néztem őt.
Volt valami fájdalmasan szép ebben a vallomásban. De volt egy valóság is, amit egyikünk sem hagyhatott figyelmen kívül: fájt a szívem, és még mindig nem engedhettem meg magamnak a műtétet.
– Andrés, amit az előbb mondtál, az nem változtat a döntésemen.
-Tudom.
– Nem fogadom el, hogy kifizesd a műtétemet.
– Akkor keresünk más utat.
Ez volt az első alkalom, hogy valaki anélkül ajánlott fel segítséget, hogy vitatkozott volna velem, amíg bűntudatot nem éreztem.
Másnap a szokásos időben érkezett La Jacarandába.
Megrendelte a vacsoráját, megitta a teáját, és kártyával fizetett.
Amikor felemeltem a szalvétát, hatvan pesót találtam.
A bejáratnál utolértem.
– És ez?
– Tíz százalék. Egy átlagos borravaló.
– Szóval most spórolsz?
– A nők bonyolultak – felelte teljes komolysággal. – Ha túl sokat adok, dühösek lesznek. Ha túl keveset adok, ők is dühösek lesznek.
Nevettem.
Hónapok óta nem nevettem így.
Három nappal később Andrés tájékoztatást adott nekem három szakkórházról. Nyilvános adatokat szerzett be a beutalási eljárásokról, a becsült várakozási időkről és arról, hogyan lehet kivizsgálást kérni.
Az egyik lehetőség Leónban, Guanajuatóban volt.
A rendelkezésre álló információk szerint sokkal korábban átnézhették az aktámat, mint a kórház, ahol vártam.
– Majd én intézem a telefonokat – figyelmeztettem.
-Természetesen.
– És nem akarom, hogy a kapcsolataidat használd fel arra, hogy kihagyj bármilyen listát.
– Nem fogom megtenni.
Tíz nappal később kaptam egy felmérési időpontot, azzal a feltétellel, hogy magammal viszem a dossziémat és a kapcsolódó referencia dokumentumokat.
Andrés felajánlotta, hogy elkísér.
Beleegyeztem, miután megígértettem vele, hogy nem próbál meg fizetni anélkül, hogy megkérdezném.
Hajnal előtt elhagytuk Guadalajarát.
Az út alatt alig szólaltam meg. A lábaimon cipeltem az orvosi leleteimet, és féltem, hogy újra azt hallom, várnom kell.
A kardiológus, Dr. Ricardo Beltrán, közel negyven percig nézte át az eredményeimet.
Aztán megvizsgált és elmagyarázta:
– Lucía, műtétre van szükséged a mitrális billentyűd problémájának megoldásához. Nem fogom azt mondani, hogy holnap műtsük meg, de nem is tanácsos hónapokkal halogatni.
Éreztem, hogy kihűlnek a kezeim.
– Meddig kellene várnom?
