—Ha elvégzi a műtét előtti vizsgálatot és a felvételi folyamatot, körülbelül hét héten belül tudunk időpontot egyeztetni. A műtétet a vonatkozó állami program fedezné.
Majdnem sírni kezdtem.
Hét hét.
Hónapokig tartó bizonytalanság után végre felmerült egy valódi lehetőség.
De az orvos folytatta.
Voltak további vizsgálatok, amelyekért külön fizetni kellett volna, ha hamarabb el akartam volna végezni őket. Emellett figyelembe kellett vennem az utazást, a felépülést, a fedezetlen gyógyszereket és felszereléseket, valamint a több hónapos kihagyást is.
A folyosón számoltam egy számológéppel.
Negyvenötezer peso további tanulmányokra és felmérésekre.
Huszonötezer utazásra, szállásra és egyéb költségekre.
Kilencvenhatezer speciális rehabilitációra.
Huszonhétezer gyógyszerekre, ellátmányra és utógondozásra.
Hatvanhatezer a jelzáloghitel és a bevétel nélküli három hónapos kiadásaim fedezésére.
A becsült összeg kétszázötvenkilencezer pesóra rúgott.
Sikerült összegyűjtenem száztízezer fontot a saját megtakarításaimból.
Száznegyvenkilencezeren még mindig eltűntek.
Leültem egy padra.
Hosszú idő óta először éreztem úgy, hogy feladom.
Andrés leült mellém.
– Nem fogok pénzt ajánlani neked – mondta.
Meglepetten néztem rá.
-Köszönöm.
– De kérhetünk támogatást a rehabilitációhoz. Vannak olyan szervezetek, amelyek segítik a betegeket a felépülésük során.
Megadta nekem egy alapítvány nevét.
Semmi más.
Nem hívott fel. Nem beszélt a vezetőkkel. Nem próbált meg befolyásos emberré válni, aki megoldja az összes problémámat.
Kitöltöttem a jelentkezési lapot, beszereztem a szükséges dokumentumokat, és személyesen is részt vettem egy állásinterjún.
Két héttel később kaptam egy hívást.
Az alapítvány kilencvenhatezer peso támogatást hagyott jóvá a rehabilitációm fedezésére.
Ott maradtam sírva az étterem konyhájában.
Toño kirohant, azt gondolva, hogy történt velem valami.
– Lucía! Mi a baj?
– Elfogadták a támogatási kérelmemet!
A férfi olyan lelkesedéssel ölelt meg, hogy majdnem elejtett egy tálcát.
Azon az estén Andrés megérkezett, és hetek óta nem látott mosolyt talált az arcán.
– Már csak ötvenháromezer pesóra van szükségünk – mondtam neki.
– Ez jóval kevesebb, mint korábban.
-Igen.
Mély lélegzetet vettem.
– És szeretnék ajánlani neked valamit.
Andrés otthagyta a csészéjét.
– Figyelek.
– Adj kölcsön ötvenháromezer pesót. Kamat nélkül, de aláírt szerződéssel. Havonta kétezerhatszázötven pesót fizetek neked húsz hónapon keresztül, attól kezdve, hogy visszamegyek dolgozni.
Azt vártam, hogy nevetni fog.
Azt mondta, hogy ez az összeg jelentéktelen számára.
Hogy megpróbálja majd újra odaadni nekem a pénzt.
De nem tette.
„Ön fogja megírni a szerződést?” – kérdezte.
– Természetesen. Nyolc évig fordítottam kereskedelmi szerződéseket.
– Akkor remélem, hogy nincsenek tisztességtelen záradékok a hitelezővel szemben.
Mosolyogtam.
Két nappal később aláírtuk a dokumentumokat egy kávézóban.
Mielőtt elindultunk, kivettem a táskámból a fémdobozt, amiben a borravalóikat tartottam.
– Ez is a tiéd.
Andrés nyitotta ki.
Huszonhatezer peso volt.
– Lucía, ezt felhasználhatnád a kölcsön csökkentésére.
– Nem érdemeltem ki. És nem akarom azzal kezdeni a barátságunkat, hogy elfogadok egy olyan pénzt, amit soha nem kellett volna adnod nekem.
Néhány másodpercig rám nézett.
Aztán becsukta a dobozt.
-Rendben van.
Ekkor értettem meg valami fontosat.
Andrésnek elég pénze volt ahhoz, hogy egy perc alatt megoldja a problémáimat, de kezdte megtanulni, hogy a segítségnyújtás nem jelenti azt, hogy elveszem tőle a jogomat, hogy dönthessek az életemről.
És valami még nehezebbet tanultam.
Egy kinyújtott kéz elfogadása nem mindig jelenti a méltóság elvesztését.
Három héttel később elérkezett a kórházi kezelésem időpontja.
A papírmunka teljes volt, és megerősítették a műtét költségeinek fedezetét.
