Szomorú mosoly jelent meg az arcán.

– Ismersz engem. Csak tizenkét év telt el azóta.

-Ki maga?

—Andrés. Andrés Villaseñor.

A név nagyon régi húrokat ütött meg az emlékezetemben.

Hirtelen eszembe jutott egy egyetemi folyosó, diáktanácsi ülések, és egy vékony fiú vastag szemüveggel, aki mindig közgazdaságtan könyveket hordott magánál.

– Andrés? Az, aki a költségvetéseket szervezte?

– Ez az egy.

Mindkét kezem a szám elé kaptam.

Az a fiú képtelen volt a szemembe nézni. Amikor szívességet kértem tőle, mindig elvörösödött. Egyszer megkértem, hogy adja oda nekem a cukrot a menzán, és adott egy szalvétát.

Most ott állt előttem, átalakulva egy magabiztos férfivá.

– El sem hiszem.

– Én sem hittem el, hogy te vagy az, amikor először beléptem ide.

Azt mondta, hogy a diploma megszerzése után Monterreybe költözött. Egy barátjával kis üzletek számára kezdett szoftvereket fejleszteni, és végül megalapítottak egy technológiai céget, amelynek jelenleg több mint kétszáz alkalmazottja van.

Visszatért Guadalajarába, hogy irodát nyisson, és közel legyen az édesanyjához.

– Ez megmagyarázza, miért hagyhatsz ennyi pénzt – mormoltam. – De azt nem magyarázza meg, hogy honnan tudsz a betegségemről.

Andrés lesütötte a tekintetét.

Az első este, amikor a La Jacarandában vacsorázott, miközben a dzsekijére várt a folyosó közelében, véletlenül meghallotta Patricia és köztem folytatott beszélgetést.

Azon a délutánon könyörögtem neki, hogy adjon nekem több műszakot.

– Lucía, az orvosod azt mondta, ne fáraszd ki magad – válaszolta nekem.

„Spórolnom kell, Patricia. A magánrendelés majdnem 800 000 pesóba kerül. Nekem 90 000 van. Az állami kórház még nem erősítette meg a időpontot.”

– De mielőtt előteremted azt a pénzt, még rosszabbul is járhatsz.

– Akkor dolgoznom kell, amíg tudok.

Andrés mindent hallott.

– Azóta az este óta beszélni akartam veled – vallotta be. – De féltem, hogy azt fogod hinni, kihasználom a helyzetedet.

– Nos, úgy tűnik.

-Tudom.

Aztán olyat tett, amitől szóhoz sem jutottam.

– Kifizetem a műtétedet, Lucia. A hétszáznyolcvanezer pesót. Nincsenek kölcsönök, nincsenek kötelezettségek.

Felháborodva néztem rá.

– Nem jöhetsz csak úgy tizenkét év után, és nem dönthetsz úgy, hogy megfizetsz az életemért!

– Nem akarok helyetted semmit sem eldönteni.

– És mit vársz cserébe?

Néma maradt.

Ez jobban fájt, mint bármelyik válasz.

– Azt akarod, hogy randizzak veled? Hogy beléd szeressek, mert megmentettél? Hogy egész életemben hálával tartozzak neked?

– Nem – válaszolta határozottan. – Azt akarom, hogy fájdalom nélkül tudj lélegezni. Ennyi az egész.

Visszaadtam a kötényzsebében lévő bankjegyeket.

– Nem fogadom el a pénzét.

Andrés lassan felvette őket.

– Rendben. De elfogadna információt?

Elmagyarázta, hogy vannak speciális kórházak különböző várólistákkal, és hogy segíthet nekem olyan állami intézményt találni, ahol hamarabb elvégezhetik a vizsgálatot.

„Anélkül, hogy bármit is fizetnének nekem. Anélkül, hogy a hátam mögött beszélnének az orvosokkal” – figyelmeztettem.

-RENDBEN.

– És én fogok minden döntést meghozni.

— Szintén egyetértett.

Felkeltem, hogy visszamenjek dolgozni, de finoman megállított a hangjával.

– Lucía, még mindig nem magyaráztam el neked, miért vagy ennyire fontos nekem.

– Kollégák voltunk, Andrés. Még csak közeli barátok sem.

Lehajtotta a fejét.

És aznap este először láttam azt a félénk fiút, akire emlékeztem.

– Talán neked nem sokat jelentett. Nekem mindent jelentett.

-Milyen dolgot?

Mély lélegzetet vett.

– Szerelmes voltam beléd az egész egyetem alatt.

Mozdulatlanul maradtam.

-Hogy?

– Négy éve, Lucia. Négy éve próbálom összeszedni a bátorságomat, hogy randira hívjalak.

Emlékeztem a tekintetükre, a hallgatásukra és arra az ügyetlenségre, amitől annyira megnevettetett.

– Miért nem mondtál nekem soha semmit?

András az ablak felé nézett.

– Mert egy délután virággal kerestelek. Majdnem egy órát vártam a kar épülete előtt.

– Még sosem kaptam tőled virágot.

–Tudom. Kidobtam őket, amikor láttam, hogy egy másik férfival mész el.