A műtétem csütörtök reggel lenne.
Szerdán utaztam a kórházba.
Ezúttal nem akartam, hogy Andrés elvigyen.
– Egyedül kell megcsinálnom – magyaráztam neki.
Nem vitatkozott.
-Akkor hívj fel, amikor tudsz.
Egy kis bőrönddel, az irataimmal érkeztem, és egy olyan félelemmel, ami jobban szorította a szívemet, mint maga a betegség.
Alig tudtam aludni aznap éjjel.
A szoba mennyezetét bámultam, és anyámra gondoltam, aki még mindig nem fogta fel a problémám teljes komolyságát.
Emlékeztem a telefonbeszélgetéseinkre.
Minden alkalommal, amikor megkérdezte, hogy jól vagyok-e, azt feleltem:
– Igen, anya, csak fáradt vagyok.
Gyűlöltem magam, amiért hazudtam neki.
De az is rémült volt, amikor elképzeltem, hogy egy idegentől kap egy hívást, amiben közli vele, hogy a lánya meghalt egy műtét során.
Fél tízkor kimentem a folyosóra.
Pár lépést kellett tennem, hogy megnyugodjak.
Aztán megláttam.
Andrés egy padon ült az ápolóállomás közelében, kabátját a lábára terítve.
Megálltam.
– Megmondtam, hogy ne gyere.
Azonnal felkelt.
-Tudom.
-Így?
– Nem azért jöttem ide, hogy bármit is eldöntsek helyetted. Csak a közeledben akartam lenni.
– Mióta vagy itt?
– Nyolc órától.
Leültem mellé.
Egy ideig nem szóltunk semmit.
Aztán történt valami, amit még soha senki előtt nem tettem.
Sírni kezdtem.
– Félek, Andrés.
Nem próbált félbeszakítani.
„Rettegek. Hónapok óta úgy teszek, mintha mindent el tudnák intézni. Hogy senkire sincs szükségem. Hogy elég erős vagyok. De félek lehunyni a szemem, és soha többé nem nyitom ki.”
Andrés csak akkor fogta meg a kezem, amikor én is kinyújtottam az enyémet.
– Erősnek lenni nem azt jelenti, hogy nem félsz, Lucia.
– Mi van, ha valami baj történik?
Az arca megváltozott.
– Nem akarok erre gondolni.
– Ígérd meg, hogy felhívod anyámat.
– Lucía…
– Ígérd meg. Azt akarom, hogy egy szerető embertől tudja meg, ne egy kórházból érkező hideghívástól.
Láttam, ahogy nyelt.
-Megígérem neked.
A vállára dőltem.
– Te is félsz?
-Sok.
Ez volt az első alkalom, hogy hallottam, hogy beismeri.
Együtt maradtunk a hivatalos látogatási idő végéig. Mielőtt elbúcsúzott volna, gyengéden megcsókolta a homlokomat.
– Holnap, mire felébredsz, itt leszek.
– Mi van, ha nem ébredek fel?
Andrés könnyes szemmel nézett rám.
– Akkor elszalasztottam a lehetőséget, hogy elmondjak valamit, amit tizenkét évvel ezelőtt kellett volna mondanom.
– Már mondtad.
– Nem mindent, Lucia. Most már igazán ismerlek. És sokkal jobban szeretlek, mint amikor diákok voltunk.
Másnap reggel bevittek a műtőbe.
Emlékszem a mennyezeti lámpákra, a hordágy hidegére és egy nővér nyugodt hangjára.
Utána semmi.
Andrés órákig várt.
Később elmesélte, hogy a partnere, Fernando, felhívta egy fontos ügyféltalálkozó miatt.
– Találd ki te – felelte.
– De már hónapok óta készülünk erre a prezentációra.
– Fernando, ma nem tudok.
Csend lett.
– Lucia miatt van?
-Igen.
– Akkor maradj. Majd én elintézem.
Röviddel dél után Dr. Beltrán kiment, hogy beszéljen vele.
A műtét véget ért.
A beavatkozás jól sikerült, és komolyabb komplikációk nem merültek fel.
Andrésnek le kellett ülnie, mert a lábai már nem bírták tovább.
Órákkal később felébredtem lábadozó állapotban, monitorok között.
Minden fájt.
Fájt a torka és kimerült volt.
De volt valami más is.
Amikor levegőt vettem, úgy éreztem, hogy a levegő úgy áramlik be, ahogy hónapok óta nem.
Némán sírtam.
Életben volt.
Másnap, amikor sikerült telefonálnom, felhívtam Andrést.
– Még mindig közel vagytok?
-Igen.
– Makacs vagy.
– Mondták nekem.
-András…
-Mi történik?
– Kapok levegőt.
Csend volt a túloldalon.
Aztán hallottam, hogy elcsuklik a hangja.
– Nagyszerű, Lucia. Nagyszerű.
A következő, akit felhívtam, az anyám volt.
Mindent elmondtam neki.
A betegség, a félelem, a műtét és a hazugságok, amelyekkel megpróbáltam megvédeni.
Több percig sírt.
Amikor végre sikerült megszólalnia, olyasmit mondott, amit soha nem fogok elfelejteni:
